Hadd meséljek el egy történetet, azokból az időkből, amikor egy porcelánkereskedésnél dolgoztam Japánban.
Főnökünk régi vágású volt, ami sok mindenben megmutatkozott a cég életében. Egyik elgondolása az volt, hogy minden férfi alkalmazottnak, aki újonnan került hozzánk, először a logisztikai részlegen kell kezdeni a munkát (magyarul a raktárban). Nem számított, milyen pozícióra vettük fel az illetőt. A valóságban ez kőkemény fizikai munkát jelentett. El tudod képzelni amikor konténerekkel érkeznek a mélytányérok, bögrék, vasedények. Nem egy leányálom őket reggeltől estig, le és bepakolni.
Újonc érkezik
Jómagam már egy fél éve dolgoztam itt, amikor újonc érkezett, Itó-san néven.
Emberünk ránézésre sem lehetett több ötven kilónál, vasággyal együtt. Nagy fekete keretes szemüveget hordott, és mikor elmosolyogta magát, hatalmas, fehér fogak bukkantak elő. Könyvelőnek jelentkezett, ez volt az ő végzettsége. Pechére azonban ez nem sokat számított, neki is a raktárban kellett kezdeni.
Szegény a legrosszabbkor időzített.
Csúcsosodott a munka, nap mint nap érkeztek a konténerek, versenyt futottunk az idővel a szoros határidők miatt, ráadásként tombolt a hőség is – a nyár közepén jártunk. A kiotói nyár borzasztóan magas páratartalommal jár együtt, amit úgy kell elképzelned, hogy az emberek nyakuk köré tekert törölközővel járnak az utcán. Ilyen klíma mellett pakoltuk a harminc kilós kartondobozokat, szállítottuk az árut, rohangáltunk egyik helyről a másikra, majd meg döglöttünk a melegtől.
Szóval, ekkor csatlakozott hozzánk Itó-san.
Reméltem szegény nem fog sok időt nálunk tölteni, mert kizárt, hogy bírja. Reggelente tíz perc munka után, már szakadt róla a víz. Pár nap után világosan kiderült, hogy nem erre lett kiképezve, nem való neki, de ez senkit nem érdekelt. Nem mondhatnám, hogy munkatársaim közül bárki is meg lett volna hatódva.
A következő héten Itó-san már is hiányzott egy napot. Az azt követő héten pedig kétszer nem jött be. A harmadik héten szintén kétszer hiányzott. Ehhez tudnunk kell, hogy egy olyan világról beszélünk, ahol az emberek egész évben nem vesznek ki ennyi extra szabadnapot. Sajnáltam, mert szegény könyvelőnek jelentkezett, nem tehetett róla.
Japánban ez már csak így megy
Mindeközben gyakran összefutottunk reggelente az állomáson munkába menet és hamar összehaverkodtunk. Nem volt egy bőbeszédű alak, de bármit kérdeztem mindig készségesen válaszolt, halk hangon beszélt sokat bólogatva. A „légynek sem tud ártani” típus volt. Kiderült aztán róla, hogy esténként munka után, magánórákat tart matematikából és fizikából, ezzel is egy kis extra pénzhez jutva. Túlságosan nem mentünk bele személyes dolgokba, de úgy tűnt hogy családi okok miatt, anyagi szempontból is fontos volt neki a munka. Miután el-el kezdett hiányozni, kérdeztem tőle hogyan bírja ezt az egészet, úgy hogy ráadásul még esténként is dolgoznia kell, de mindig azt válaszolta, – Semmi gond Péter-san. Minden rendben.
Persze tudtam, hogy nem mond igazat. De azt is tudtam, hogy ez már csak így megy Japánban.
Az őszinteség a legnagyobb illetlenségnek tud számítani, ha azzal valakit, vagy valamit megbánthatunk, pláne ha a munkáltatónkról van szó.
Itó-san nem tehette meg, hogy egy rossz szót is szóljon a cégről. De nem is akarta. Nagy valószínűséggel ő maga is úgy gondolta, hogy benne van a hiba, nem pedig a körülményekben.
Nehéz az ehhez hasonló eseteket nyugati emberként megemészteni.
A szellemiség, ami mindent átitat
– Nem fogja bírni, ti is látjátok – mondtam a munkatársaimnak egyik nap, amikor Itó-san újból hiányzott. – A végén még a mentő viszi el – próbáltam hatni rájuk. Erre felém fordult az egyik kollégám és mondott valamit, amit még élek nem felejtek el. – Ez nem fizikai kérdés, hanem lelki. Ez nem a testi erejéről szól, hanem hogy lélekben kibírja-e. Erre a kolleganőnk, aki mellettünk irányította a robotgépet, odafordult és azt mondta – Hagyjad már ezt a hülyeséget! Mire a kollégám – Miért? Hiszen ő szereti a szamurájokat, meg a harcművészeteket – biccentett felém – Legalább most láthatja, hogyan is működik ez a mentalitás a mindennapokban. Ez a szamuráj szellem – mondta szinte szórakozottan, az együttérzés legkisebb jelét sem mutatva.
Mikor ezt hallottam megálltam egy pillanatra. Furcsállottam, hogy ezzel huzakodik elő. Nagyon nem éreztem fairnek Itó-san esetében ezt a megjegyzést, hiszen önhibáján kívül keverdett ebbe a szituációba. Nem azok közé a japánok közé tartozott akit harminchárom ezerszer vágtak már oda a tatamihoz, valamelyik harcművészeti dódzsóban.
Aztán ahogy teltek az évek, egyre jobban megértettem ezt a kijelentést.
Hiába nem beszél Japánban már senki a hétköznapokban a szamurájokról, meg a bushidóról, hiába esik nagyon távol ez a világ az átlag japán embertől, valahogy mégis ott lappang bennük öntudatlanul ez a típusú mentalitás. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne így gondolkodni. Mindegy hogy a munkáról van szó, vagy az életről, vagy a focizásról, mindent átitat náluk ez a szellemiség.
Katonás hierarchia, lojalitás az első helyen, a parancsok maradéktalanul való elvégzése, elképesztő teherbírás, nem feladni a harcot és a kudarc a legnagyobb szégyen.
Ezeket a szavakat, nem a régi korok szamuráj regényeiből idézem, hanem a jelenkori Japán, hétköznapjaiból…
Feladni a harcot
Nem sokba telt bele, és Itó san nem jött többet. Feladta a harcot. Kilépett még mielőtt komolyabb baja lehetett volna. Nem lehetett számára egy egyszerű döntés, hiszen Japánban nagyon komolyan veszik a munkai mérleget. Otthagyni egy állást egy-két hónap után – jelentkezzen akárhova is – nem fogja magát jól kivenni.
Szomorú voltam. Ráadásul a lelkemre kötötte, hogy senkinek ne említsen azt, hogy esténként is dolgozik, hiszen ezzel azonnal csorba esne a cég irányába mutatott lojalitásán. Talán munkatársaim is sajnálták, de mivel gyengeségnek hatott erről beszélni, így hát senki nem beszélt róla. – Tényleg nem bírta – mondta valaki, és nagyjából ezzel el is lett felejtve az, hogy Itó-san egyáltalán valaha is létezett…
Magam se találkoztam vele azóta sem. Rövid ismeretségünk ellenére sokszor eszembe jutott, mikor sétáltam egyedül munkába menet. Valamiért megmaradt bennem az arca. – Semmi baj, Péter-san. Minden rendben – mondta mosolyogva, miközben nagyokat bólogatott.
