Tokió és a méretek


Tokió az Tokió, egyszerűen nem lehet elmondani. Látni kell. Akárhányszor utazok Japán fővárosába, minden alkalommal megtanít számomra valamit.

Tokió volt az első metropolisz, amelyet életemben először láttam, és gyökeresen felforgatta addigi világképemet. Ahogy a telepi srácok mondják otthon, “ledobtam a láncot”. De tényleg. Minden addigi elgondolásomat felülírta a méretekről, mintha tudatomat egy szempillantás alatt kitágította volna. – Ez egyszerűen hihetetlen – hangozhattam valahogy, amikor a külvárosból a belvárosba haladva, órákon keresztül bámultam a vonat ablakából azt az épülettengert, ami szüntelenül folyt és folyt, ameddig a szem ellátott. Szinte hullámoztak a házak.

Amikor pedig a belvárosba keveredve, először jöttem fel Seibu Shinjuku mozgólépcsőjével a föld alól – hát akkor igencsak nagyot néztem. Az érzés egyszerűen fantasztikus volt, mintha egy futurisztikus mesébe csöppentem volna, egy másik világba. Ez az érzés pedig csak fokozódott kerületről, kerületre, városrészről városrészre járva. Minden zuga lenyűgözőnek hatott, ennek a magyar ember számára felfoghatatlan méretű városnak. – Város? – hirtelen más értelmet nyert számomra maga a szó is.

Hiába próbáltam guggolni az aszfalton, összepréselni magamat negyed akkorára, úgy sem akartak beleférni a lencsébe a felhőkarcolók. Aztán egy helyi ismerőseim elvitt ebédelni. Jobban mondva felvitt, az egyik ilyen felhőkarcoló valahányadik, égen tomboló emeletére. Fényes nappal, hétköznap délelőtt volt, tele emberekkel. A fél város a lábunk előtt terült el, smooth zene szólt a háttérben, miközben szürcsöltük a kukoricalevest. – Édes Istenem – csóváltam a fejemet érthetetlenül, – micsoda élményekben lehet része azoknak az embereknek, akik ideszülettek, ebben nőttek fel. Mennyire más szemüvegen keresztül szemlélhetik a világot.

Azóta eltelt tíz év, de ma sincs ez másképp. Tokió mindig szembesít vele mennyire kicsi vagyok, vagyunk, porszemek a gépezetben, világuniverzumunk méreteiről nem is beszélve. Tokió mutatta meg számomra azt is, mire képes az ember. Helyesebben szólva egy olyan nemzet, amely képes az összefogásra, és képes egy irányba tartva, összhangban dolgozni. – Kis japánok – lehet hallani sokszor tőlünk, nagy növésű nyugati emberektől – de számomra pont fordítva tűnt. Elmondhatatlanul kicsinek éreztem magamat, hiába voltam fél fejjel magasabb náluk.

Mi kell ahhoz, hogy ember ilyet tudjon építeni? – tettem fel magamnak a kérdést, amikor tíz éve láttam Tokiót. S habár már jól ismerem micsoda munka áll mögötte, még mindig ugyanúgy felteszem a kérdést.

emlékekTokióutazás