Debreceni otthonunkban ültem egy békés délelőtt, amikor megcsörrent a telefonom. Édesapám hívott, hogy azonnal kapcsoljam be a TV-t, mert katasztrófa történt Japánban és élőben közvetítik.
2011 március tizenegyedike volt a nap, amikor Japán főszigetének északi térségében, a Richter skála szerint 9-es erősségű, az egyik legmagasabb fokozatú földrengés történt. Gigászi rengések rázták Fukushima városát és környékét, amelyek következtében tizenöt méteres tsunamik (szökőárak) keltek életre és árasztották el a partokat. Élőben lehetett látnia a tévében és az interneten, ahogy az egyik házat mossa el a víz, a másik után. Döbbenetes volt. A helyzetet tovább rontotta, hogy a szökőárak megsértették a Fukushimai atomerőműveket és több közülük fel is robbant, majd atomsugárzás kezdett terjedni a levegőben. A fukushimai katasztrófában pillanatok alatt több ezer ember halt meg, és olyan mértékű pusztítás ment végbe, amelyet még a földrengések ellen jól felkészült Japánt is, földig tarolta.
Ledermedve ültem aznap a TV előtt. Egyfelől mert sokkoló volt a katasztrófa látványa, másfelől mert pontosan abba az országba terveztem kirepülni egy évre, amit életveszélyesnek tituláltak, és minden éppelméjű ember onnan el fele menekült, nem pedig odafelé tartott…
Ettől a naptól kezdve még nálunk Magyarországon is – pedig mi aztán nem vagyunk túl közel Japánhoz – napi szinten, tucatszor számoltak be Fukushimáról a rádióban és a tévében. Reggel amikor bekapcsoltam a híreket, ezzel kezdődött a nap. Bármerre mentem, szinte mindenhol azt lehetett hallani, hogy erről beszélnek az emberek, és őrültebbnél őrültebb pletykák terjengtek a levegőben. A média természetesen ráugrott a témára – hiszen nem mindennap van, világkatasztrófával kapcsolatos hír – és előszeretettel hangoztatta, hogy gyakorlatilag nemcsak Japán, de a fél világ is veszélyben van az atomsugárzás miatt. Amerikában ezt olyan jól sikerült elhitetni az emberekkel, hogy a gyógyszertárak jód készleteit egyenesen kifosztotta, a végletekig feltüzelt nép…
A választás a Tiéd
Nem akartam elhinni mi történik. Évek óta készültem erre az útra és végre minden sínen volt: kezemben tartottam a diákvízumomat, a repülőjegyemet, kifizettem a tandíjamat, már „csak” meg kellett volna érkeznem Japánba. Úgy éreztem, ez alkalommal nem én teszem fel a kérdést, hanem az élet: Tényleg ezt akarod?
Szüleimmel összeültünk. Édesanyám ellenezte, édesapám bizakodóbb volt. Én csak azt tudtam, hogy nem akarom veszni hagyni életem álmát (23 éves voltam) és a munkát, amit beleöltem. Biztos nem bocsátanám meg magamnak. Az utazási iroda jóvoltából két héttel el tudtam halasztani az indulásom napját, de elhatároztam, hogy menni fogok.
A hátramaradt napok kevésbé teltek el izgalom nélkül. A média továbbra is ontotta a rémképeket nap mint nap, az emberek pedig egyenesen őrültnek néztek, amikor meghallották hová készülök. Emlékszem az egyik üzletben pálinkát vásároltam a „külföldi ismerősömnek viszem” címszóval, amikor az eladó megkérdezte, hogy melyik országba viszem – Japánba – válaszoltam. Erre kikerekedett szemekkel rám nézett a pali és azt kérdezte – Ne haragudj, mondhatok valamit? – Persze. – Te nem vagy normális! – Köszi, most már sokkal jobban érzem magam – válaszoltam.
De nem csak ez a „kedves” úriember volt, akihez hasonlóan „bátorító” szavakat kaptam. – Japánnak amúgy sincs már jövője. Hamarosan az egész sziget el fog süllyedni! – hangzott a következő okosság máshol. – Ha már kint jársz hozzál haza egy kis „atomsugárzást” is! Hahaha! – viccelődtek páran. – Minek mész, meghalni? – szólt a kedves költői kérdés megint mástól. Közvetlen ismerőseim se kíméltek és sokan kinevették a tervemet…
Ilyen körülmények között vágtam neki annak idején Japánnak, mint akinek meg lett volna írva, hogy mennie kell. Emlékszem nem voltam se boldog, se szomorú, csak mentem az úton, amit választottam.
Mielőtt előtt azonban elhagytam volna az országomat, még az élet is megviccelt. Hirtelen egy magyar lányt láttam szaladni a reptéren, aki Tokióból érkezhetett. – Megmenekültem! Itthon vagyok! – visongta éles hangon a szüleinek. – De jó neked – gondoltam magamban, majd felkaptam a poggyászomat és elindultam becsekkolni.
Magyarországról nincs közvetlen járat Japánba ezért akármelyik légitársaságot is választod, egyszer biztosan át kell szállnod (rosszabb esetben kétszer). Esetemben Németországban történt meg a gép váltás. Emlékszem amikor Frankfurtban felszálltam az Ószakába induló repülőre, valahogy olyan furcsa érzésem támadt. Miután megkerestem a helyemet és lepakoltam, azt vettem észre, hogy sehol egy fehér ember rajtam kívül. Végignéztem a sorok között, minden irányba, de hamar rájöttem, hogy az utasok között nincsenek külföldiek. Mindenki aki élt és mozgott a fedélzeten, az japán volt.
Ha a repülőtéren még kevésbé, a gépen találva magamat már egy csapásra tudatosult bennem hová is tartok: – Mostmár tényleg nincs vissza út. – gondoltam magamban. – Ezt választottam.
Az ablakból még figyeltem, ahogy a gép elhagyja Európa fényeit és minden összemegy kicsire, mintha csak egy makett-város lenne. Bevillant a kép, amikor pár órája még otthon voltam és a szüleimtől búcsúztam el. Amikor elköszöntem tőlük, anyukám az utolsó pillanatban sírdogálni kezdett. Nem volt túl kellemes érzés ezzel a látvánnyal útra kelni…
Történések, amelyekre nincs hatásunk
Tizenöt órával később Kiotóba érkeztem. Gyönyörű napsütéses idő fogadott. Egy békés tavaszi nap volt, kéken fénylő éggel, csicsergő madarakkal. Hihetetlen volt azok után, amit Európában a média harsogott. Az ember a pokolra számított, helyette pedig a felhők felett érezte magát. Bőrömön tapasztaltam, hogy mire képes a média ereje. Kiotóban szinte semmi nem volt érzékelhető a Fukushimai katasztrófából. Még egyszer mondom, semmi.
Japánnal kapcsolatban azért azt nem árt ha tudjuk, hogy az európai országokkal összehasonlítva, méretarányokkal nagyobb területen fekszik és négy nagy fő szigetén kívül, rengeteg kisebb sziget is tarkítja. Külünleges elhelyezkedésének köszönhetően több éghajlati övezeten is átnyúlik, szinte „függőlegesen” fekszik fel a térképre. Elképesztően változatos klímával rendelkezik. Egyes városok éghajlata merőben eltér egymástól. Lent délen a mediterráni övezetben található Okinawán gyakorlatilag egész évben nyár van, míg fent északon, Hokkaidó szigetén, többet havazik mint Magyarországon. Kiotó – ahová érkeztem – és Fukushima – ahol a katasztrófa történt – között durván ezer kilométer a távolság, ami olyan mintha Budapesttől Stuttgartig utaznánk.
A Fukushimai katasztrófa hatalmas csapás volt Japánnak. Kereken kilenc év telt el azóta, de a hírek változatlanul napi szinten jelennek meg vele kapcsolatban. Habár nagyon sok mindent újjáépítettek és a közeli térségekben visszatért az élet, az atomreaktor körül továbbra is folyamatosak a munkálatok. Óriás, épületnagyságú tartályokba helyezik az atomsugárzást tartalmazó vizet és a legmodernebb techonológia segítségével a legkülönfélébb módon szűrik és tisztítják. Lassan ott tartanak, hogy képesek az összes veszélyes elemet eltűntetni belőle.
A koronavírus és minden amit okozott a világban – ezt az emléket idézte fel bennem.
Sajnos mindig lesznek olyan történések az életünkben, amire nincs kihatásunk.
Az egyetlen egy kérdés, hogyan reagálunk ezekre a helyzetekre.
