A Japánban töltött éveim alatt, sok nagyszerű emberrel és mentorral hozott össze az élet, de kétségkívül a legnagyobb hatást Tsuji Noboru (ejtsd: Cudzsi Noboru) gyakorolta rám, aki a porcelán kereskedés vezérigazgatójaként, főnököm és mentorom volt egyben.

Időben is talán vele töltöttem a legtöbbet, afféle mester-tanítvány kapcsolat volt közöttünk, és összeszámolni nem tudnám hány órát hallgathattam a tanításait, szónoklatait. Azt tudom, hogy füzeteim vannak teleírva.

Shacho (ejtsd: sacsó, jelentése: főnök) imádott beszélni és tanítani, fáradhatatlan munkabírása volt, egy két lábon járó energiabomba. Elképesztő lexikális tudással rendelkezett gazdaságról, üzletről, Japánról, történelemről, kultúrákról, néha úgy éreztük, hogy nincs olyan téma amelyhez ne tudott volna érdemben hozzászólni. Ehhez párosult, rendkívül erős, ellentmondást nem ismerő, vezető karizmája, amelynek az lett az eredménye, hogy kontrasztos személyiségével nem volt egyszerű kijönni. Vagy rajongott érte az ember, vagy ki nem állhatta, de köztes út nem létezett.

A japánokra kevésbé jellemzően, meglehetősen szókimondó volt. Annak ellenére, hogy a luxus árucikkek és a kifinomult, drága holmik nagymestereként tartották számon, gyakran beszélt szlengben. Tétovázás nélkül osztotta ki az embereket.

Önbizalmát hamar megalapozta. Elmondása szerint főiskolás korában, már háromszor annyit keresett üzleteléssel mint egy akkori, átlagos, japán céges alkalmazott. Sokszor úgy éreztem, amikor a hófehér AMG Mercedesben ültünk öltönyben, és a heves magyarázatait hallgattam a cigifüstben – hol a kínaikról, hol az állam szidásáról, hol az üzlet hátulütőiről – mintha a japán keresztapa ülne velem szemben. A vállalat havonta megtartott legnagyobb, közös meetingjein, nem egy ízben fordult elő, hogy az üzletvezetők közül sírva fakadt valaki, a túlzott szembesítés miatt.

“Fizetésrablók!” ordította. Így hívta azokat a menedzsereket, akik nem termeltek az adott hónapban elég profitot a cégnek.

Az emberek szinte vigyázba vágták magukat, amikor sacsó betoppant a terembe vagy az irodába. Az volt a tézise – régi vágásos japán stílus – hogy az emberek akkor fejlődnek Isten igazából, ha erőteljes kritikát kapnak, vagy ha összeszidják őket. (Hasonlóan mint a harcművészetekben, a japán mesterek és vezetők szinte soha nem dícsérnek.) “Nézd meg az amerikaikat – mondogatta gyakran. – Azért van náluk annyi hülye, mert állandóan agyondícsérik egymást.”

Sacsó kemény karaktere ellenére ugyanakkor, rendkívül nagylelkű is tudott lenni. Mindennél többre értékelte ha valaki szorgalmas, kitartó, de a legjobban azt szerette, ha merte az illető vállalni a kihívásokat és ötletei vannak.

Aki ilyen attitűddel rendelkezett, azt mindig lelkesen bátorította. Ezzel szemben akik, nem fejlesztették tovább magukat, és csak a bevált sémákon szerettek mozogni, “ülni a langyos vízben” –  azokat nem kímélte. “Cseréljétek le a fejeteket, különben ki vagytok rúgva!” – mondta akár a legfelső vezetőségnek is, szemrebbenés nélkül.

Sacsónak hihetetlen érzéke volt, az emberek megindításához is. Pillanatok alatt képes volt változtatni a hangulatukon, megnevettetni őket, és az sem okozott neki gondot, hogy szigorú fönökből, hirtelen, hóbortos öregemberré változzon.

A szónoklás mestereként, egy-egy reggel képes volt, olyan lelkesítő beszédeket mondani, hogy az emberek szinte nekiestek a munkának. Csak úgy füstölt a billentyűzet, meg a telefon, nyüzsögni kezdett az egész iroda.

A lécet mindenki számára magasra tette. Soha nem volt megelégedve senkivel. Sem önmagával, sem másokkal, sem az eredményekkel. Emlékszem egyszer azt kérdeztem tőle: “Sacsó, miért nem ír már egy könyvet? Vétek nem át adni ezt a tudást!” Mire azt felelte: “Kevés vagyok én még ahhoz.”

Mondta ezt hatvan valahány éves korában…

Pedig ahogy olvashattad, lett volna miről írnia.

De már sosem fog, mert elment közülünk…. 🙁

Hadd osszam meg Veled néhány aranyköpését, amelyeket nehéz elfelejtenem, és a mai napig mosolyt csalnak az arcomra, vagy elgondolkoztatnak, amikor újra olvasom őket. Természetesen japánul hangzottak a legjobban – a helyi kontextusban -, de azért úgy gondolom, még magyarul is átjön a stílusa. Remélem, hogy érdekesnek fogod találni: így dolgoztunk Japánban.

Aranyköpések, az én felejthetetlen japán főnökömtől

1. HA IGAZÁN SIKERES AKARSZ LENNI, AKKOR ANNYIT KELL DOLGOZNOD MINT HÁROM EMBERNEK EGYÜTTVÉVE.

2. A SZÁMOK SOHASEM HAZUDNAK.

3. NINCS FONTOSABB AZ OKTATÁSNÁL, EZZEL KEZDŐDIK MINDEN.

4. HA GYŐZNI AKARUNK EBBEN A VILÁGBAN, MÉG A KÍNAIKNÁL IS SZEMTELENEBBÉ KELL VÁLJUNK.

5. OLYAN HELYEN KELL HARCOLNOD, AHOL VAN ESÉLYED A GYŐZELEMRE.

6. AZ EGYETEMISTÁKAT NEM TEKINTEM MÉG EMBERNEK.

7. A TÖRTÉNELMET ISMERNI ÉDES KEVÉS. FEL KELL HASZNÁLNOD A JAVADRA!

8. EGY HÉT UTÁN BETEG VAGYOK A NYUGATI KAJÁTÓL.

9. AMERIKÁBAN RENGETEG A HÜLYE, EZÉRT AZ A NÉHÁNY OKOS AMI VAN, RENDKÍVÜL KIMAGASLIK.

10. AZ IGAZÁN GAZDAGOK NEM HIVALKODÓAK.

11. HINNED KELL ABBAN, HOGY AZ ISTENEK MEGSEGÍTENEK VÁLASZTOTT UTADON. 

Nyugodj békében, sacsó.

dolgozni japánbanélni japánbanemlékek