Egy felejthetetlen nap Gifuban


Talán te sem hallottál még róla. A legtöbben nem hallottak róla. Valószínűleg én sem jártam volna ebben az eldugott vidéki japán városban, ha nem hozott volna össze a sors azokkal a nagyszerű emberekkel, akiknek köszönhetően megismertem. A vár, a folyó, a csónak… Álomszerű nap volt először járva Gifuban, mintha csak egy mesébe csöppentem volna.
Elmesélhetem?

A vidéki ház

Az egész történet Nagoya városában kezdődött. Helyesebben szólva, nem messze tőle, egy Chiryu-shi (ejtsd: Csirjúsi) nevű vidéki településen, ahol az egyik japán jó barátom háza volt. Daisuke (ejtsd: Dájszke) szülei helyi mércével mérve, igencsak tágas kertes házban laktak, és ellentétben a legtöbb japán családi házzal, nekik tényleg volt hozzá kert is. Persze, ez sem a magyarországi méreteket jelentette, ahol akár focizni is lehet mert annyi hely van, hanem csak egy kis, hangulatos hátsókertet, ami közelebb hozta a természetet. Nehéz ezt megfogalmazni, de a japánok mintha nem ragaszkodnának, ahhoz, hogy bármire is használják a kertjüket. Mintha megelégednének azzal, hogy együtt élnek vele…
A vékony, kis fákkal, de inkább kúszónövényekkel és vadvirágokkal tarkított kertecske (talán ez a legmegfelelőbb szó!) kellemes, zöld hangulatot kölcsönzött a a nappalinak. Egyedül a rizspapírból készült tolóajtók (és a mögöttük található üveg tolóajtók) választották el egymástól a két teret, amiket egész nap tárva-nyitva hagytak. Estig be sem zárták őket. Az ajtók mögött, kicsinyke, talán egy méter széles fából készült terasz vonult végig a kert előtt. Engawa mondja a japán, amit a fülledt nyári idők miatt találtak fel, hogy ezzel is próbáljanak egy kis huzatot generálni. A filmekben gyakran lehet látni a szamurájokat, amint ehhez hasonló teraszokon ülnek és beszélgetnek a gyönyörű japán kertek előtt.

A történetben szereplő Daisuke haverommal.

A faburkolat és a tolóajtók elengedhetetlen részét képezték az emeletes családi háznak, nem beszélve a tatamis szobákról és a gyönyörű, tradicionális stílusú bútordarabokról. A szekrények meglepően széles, ugyanakkor lapos fiókjai rejtették magukban a kimonókat. Akkor még nem tudtam, hogy manapság egyre ritkábbnak számít az olyan ház, ahol ilyen jellegű bútordarabok is helyett kapnak. Kár. Gyanítom, hogy Japánon kívül sehol máshol nem lehet ilyen típusú szekrényeket kapni.
A hagyományos japán életstílus Daisuke szülői házában este is folytatódott: ágy helyett a földön aludtunk. Futont terítettek a tatamira, amihez egy törölközővel körbetekert, kemény párna is dukált. A törölközőre azért volt szükség, mert Japánban éjszaka sem hűl le a levegő, így bizony előfordul, hogy alvás közben is izzad az ember.Jinbeiemet magamra öltve (nevezzük nyári kimonónak) próbáltam aludni, de sokszor nem ment. Fura érzés volt a rizspapíros tolóajtókat nézni a sötétben egy japán család házában, akik a világ másik felén úgy kezeltek engem, mintha én is családtag lennék.
Reggelente a kabócák zúgása és verőfényes napsütés ébresztette a családot. Azt hiszem keresve sem találhattam volna ennél japánosabb szállást.

Lehengerlő kilátás a sógun várából

Vendéglátóim egy nap különös programot szerveztek.

Gifu váratott magára egy kicsit, mert előtte Nagoyaban néztük meg a helyi nevezetességeket. Útközben szerencsénk volt egy karneválhoz hasonlító fesztiválba is belefutni. Arra nem emlékszem, hogy ez is az úti tervünk része volt-e, vagy sem, mindenesetre izgalmas látványt nyújtott. Nekem, legalábbis különösen. Több száz, feltűnően színes, díszes ruhába öltözött ember haladt keresztül táncolva és énekelve Nagoya belvárosában, ami miatt még a forgalom is lezárásra került. A táncosok sorai között jócskán akadtak idősebbek is, mégis mintha meglepően jól viselték volna a hőséget.

Táncosok vonulnak az utcán Nagoya városában.

Miután a nagoyai városnézést egy fél nap alatt – japánosan – letudtuk, Gifu következett. Vonattal mindössze egy fél órányi távolságra esett a város, amiről soha nem hallottam előtte.
Az eseménydús délelőttünk után mire felocsúdtam, már egy felvonóban találtam magamat. Japán cimborámmal és az édesanyjával, Gifu elsőszámú látnivalója felé tartottunk, a hegy tetején csúcsosodó várkastélyhoz. A hozzávetőleg tíz ember befogadására képes üvegkalitkából, pazar kilátás tárult elénk, bármerre is fordultunk. A hegyoldal meglehetősen meredeknek hatott, libengőnkkel, mintha függőlegesen “suhantunk” volna felfelé a lábunk alatt elterülő, erdős rész felett. A fedélzeten egy elegáns egyenruhába öltözött bemondónő konferálta, hogy mit látunk éppen, tette ezt a létező legilledelmesebb ragozási formában, amiből egyetlen külföldi turistaként, nem sokat értettem. A hátunk mögött hagyott, felhőkarcolókat teljes mértékben nélkülöző Gifu, pedig csak kezdett egyre jobban összezsugorodni.

Békés városnak tűnt. Innen fentről nézve pedig különösen. A földrajzilag Japán origójának számító város legfőképp Oda Nobunagáról, a híres sógunról vált ismertté, aki itt rendezte be a központi hadiszállását, nagyjából 450 évvel ezelőtt.
Mi pedig most az Ő várába tartottunk.
Csak mi nem lóháton tettük ezt, mint annak idején a szamurájok, hanem a modern kor vívmányát felhasználva, felvonónkkal jutottunk fel percek alatt…

 Amikor legelőször feltűnik a kastély..

Annak ellenére, hogy a hegy tetején landoltunk, még mindig várt ránk néhány lépcső és meredek de hangulatos, kis ösvény. Ezeket is letudva, végre felbukkant a Gifui Vár amiért eddig utaztunk. – Ez aztán jól néz ki! – hangozhattam valahogy amikor megláttam,a véltnél jóval kisebb, jellegzetes japán kastélyépületet. Milyen érdekes, hogy annak idején, ez a fél országot irányító sógun relatíve egy ilyen kis várral is megelégedett.
Jól szimbolizálja ez a vár és hadvezér, a japán népre jellemző puritanitást.

A három emeletes épületbe lépve, egy múzeumot találtunk. Szamurájkardok és páncélok, tekercsek, történelmi magyarázatok fogadták a várat meg látogatókat. Sőt, akadt itt néhány eredeti nindzsa harcieszköz is, mint például a makibishi, amiket a menekülő orvgyilkosok szórtak el annak idején a hátuk mögött. Aki ebbe belelépett, az biztos nem futkorászott egy darabig.

De nem ezek a fegyverek voltak azok, amik igazán mély nyomott hagytak bennem. Még csak nem is maga a vár, amit persze nem lehetett nem szeretni.
Ami igazán szívembe költözött, az a kastély legfelső emeletéről elénk táruló, lehengerlő kilátás volt. Az a látvány, ami a vár tetejének csúcsai felett elnézve fogadott minket. Azok a buján zöldellő, monstrum hegyek, addig sorakozva ameddig csak a szem ellátott, miközben magukon hordozták ázsia minden hangulatát. A közéjük hol beszorult, hol szabadon hagyott óriási városrészek, amiket innen nézve hatalmas kiterjedésűnek tűntek. A nyugati oldalon kígyózó folyó látványa, tetején a békésen úszó csónakokkal, majd mindaz, ami elénk tárult, szépen lassan elkezdett a megfürdeni a lemenő nap színeiben.
Naplemente Japán közepén. Ez azért nem semmi.
Szinte láttam magam előtt, amint a legendás hadvezér Nobunaga, díszes kimonójában a tájat pásztázza.

 A Gifui Várból elképesztő kilátás nyílik minden irányba.

Eredeti szamuráj páncélok a várban. Az ellenfél megrémítését nem bízták a véletlenre a japán harcosok. 

A feudális Japánból fennmaradt nindzsa fegyverek. Középen a hírhedt dobócsillagok, japánul shuriken.

Az ukai mesterség

Órákig tudtam volna gyönyörködni a tájban, de csakhamar indulnunk kellett. Foglalásunk volt valahol, valamire, amit idegenvezetőim meglepetésnek szántak, így nem akarták elárulni. Mi lehet ennél hangulatosabb?

Miután lejöttünk a hegyről, a közelben található folyópart felé vettük az irányt. Az emberek már gyűltek a parton, sorakoztak a csónakok. Kimonót hordó nők, fejük köré kendőt kötő öreg halászok, világító lámpások a vízi járművekre aggatva – készülődésben volt valami.
Hirtelen megjelent egy szalmaszoknyát hordó, furcsa hagyományos viseletbe bújt férfi. A jónép egyből körbevette. Kiderült, hogy ő az egyik képviselője az ukai névre hallgató, ősrégi, japán tradicionális halászati stílusnak, ami a kormorán madarak bevetésével történik. – Ennek leszünk szemtanúi, egy csónakban ülve! – mondta mosolyogva Daisuk édesanyja a part felé mutatva, elárulva végre az esti meglepetés programját. – Wow! Ez aztán tényleg érdekesnek tűnik! – mondtam és izgatottan figyeltem mikor szállhatunk be a csónakok valamelyikébe. Mielőtt azonban ezt megtörtént volna, felvettük az előre lefoglalt bentós dobozokat az egyik közeli árustól. Hiába, útitársaim mindenre gondoltak, mindent előkészítettek.

 A képen egy ukai halászt láthatunk, amint éppen a kormoránokról tart kis előadást.

Lágyan ringatózott csónakunk a folyó nyugodt felszínén, amit a kormányosunk, egy hosszú bambuszbottal hajtott. Mélyen, kimérten, csak semmi kapkodás, az utasok épp, hogy csak elővették látványos bentós dobozaikat és kinyitották Asahi sörüket. Jókedvvel mulatott itt a japán nép, fiatalokat, idősebbeket is beleértve.
Vitte a szellő a jókedvet és a nevetést a folyó felett, az alkohol is megtette hatását, most már tényleg suhantunk, akárcsak nemrég a libegőbe. Vacsoraidőnk alatt az égbolt, hol lila, hol rózsaszínben tündökölt, attól függően milyen kedve volt éppen a lemenő napnak. – Bárcsak megmutathatnám az otthoniaknak is – járt a fejemben ez a gondolat, miközben Japán közepén csónakáztunk.

 Készülődés az induláshoz.

Utasokra várva.

Egy bentós doboz maga a gasztronómiai felfedezés.

Szépen lassan aztán sötétségbe borult körülüttünk minden. Fejünk felett kigyúltak a lámpások és a Hold is megjelent. Sejtelmesen a vár mögött húzódott meg az égitest, mintha valaki pont odabigyesztette volna. Hamarosan dobok szólaltak meg. Csónakok jelentek meg nem messze tőlünk, rajtuk a szalmaszoknyás halászokkal. Égő fáklyák törték meg a sötétséget a halászok csónakain felállítva, ezzel világítva meg a folyót a sikeres halászathoz. Majd vízbe dobták a kormoránokat. A madarak azonnal víz alá buktak és nekiláttak a vadászni. Nagy gégéjüknek köszönhetően egy tucat halat képesek egyszerre bekapni, amiket a halászok kiszednek belőlük, miután visszahúzták őket a csónakra. Ősidők tecnikája ez, ami egykoron ételt biztosított az emberek számára. Modern világunkban azonban már csak a tradíciók megőrzéséről szól ez a mesterség…

 A Mester munka közben. Az ukai halászat meglehetősen látványos tud lenni.

Csodák már pedig vannak!

Sok évvel később, ezután az igencsak mély nyomott bennem hagyó emlékezetes nap után, ismét Gifuban járhattam. Ez alkalommal azonban rám esett az idegenvezetői szerep és nekem kellett átadni azt az érzést, amit annak idején én köszönhettem az útitársaimnak. Magyar vendégeim voltak olyan nyitottak, hogy elfogadták a javaslatomat, miszerint iktassuk be Gifut is a látnivalók sorába. Hihetetlen volt elvinni őket ugyanazokra a helyszínekre, ahol én is jártam. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy nem volt csalódás, nagyon élvezték ők is a rejtélyes, vidéki várost.
Mégsem mindennap csónakázik az ember Japán közepén, nem igaz?


VÉGE

 Legutóbb télen jártam a Gifui Várban. Nehéz megunni a kilátást.

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor iratkozz fel a levelezőlistánkra és értesülj mindig elsőként a legújabb írásokról!

 Borítókép forrás: japan100moons.com

emlékekinspirációutazás