A bejegyzést Müller Katalin írta. Kati több, mint tíz éve él Japánban, meglehetősen jól ismerve a helyi szokásokat.
S.P.
Japán egyik népszerű turista ‘attrakciója’ a riksa. A buszokkal vagy taxival ellentétben nosztalgikus, igazi kulturális élményt nyújt, mintha csak a történelem egy másik időszakába csöppentünk volna.
A forgalmasabb turista látványosságokon kívül a kisebb, helybéliek által is keresett eldugott helyekre is betekintést nyerhetünk: a hagyományos egyenruhát viselő sofőrök nem csak furikázzák az embert, hanem egyidejűleg profi idegenvezetőként is szolgálnak. Segítségükkel az adott város kultúráját és történetét is megismerhetjük, de személyes ajánlatokat is tudnak tenni közeli eseményekről, érdekes aktivitásokról, finom éttermekről.
A riksa világszerte, sokféle formában megtalálható: a hagyományos kétkerekű típustól a kerékpár- vagy autó-vontatta változatig. Bár manapság főként Ázsia fejlődő országaiban használatos, eredetileg Japán találmány.
A külföldön elterjedt név a japán jinrikisha szóból ered, amely szó szerinti fordításban az jelenti, „emberi erővel hajtott jármű” (jin = ember, riki = erő, sha = jármű). Meglepő lehet, de nem olyan ősi, mint hinnénk, körülbelül százötven éve találták fel.
A vezetőket japánul shafu-nak (safu) hívják, ami véletlenszerűen hasonlít a „sofőr” szóra, de valójában a „jármű tulajdonosának” vagy „urának” lehetne fordítani.
Mivel Japán a 19. század közepéig elszigetelte magát a világtól, sok külföldi találmány, például a nyugati típusú kerekes járművek használatát is korlátozták vagy tiltották. A gyaloghintókat, vagy a ritkaságszámba menő lovaskocsikat kizárólag a nemesség, szamurájok és később elvétve a gazdag kereskedők használhatták, az átlagemberek legfeljebb egyfajta hordágy-szerű járművet bérelhettek fel.
A sógunátus bukásával aztán több más modernizáció mellett feloldották a tilalmat, és ezzel szinte egyidejűleg – a 17-18. századi Európában használt, főleg áruk, csomagok szállítására használt járművekre alapozva – feltalálták a riksát.
A ma világszerte ismert riksa eredetileg Japán találmány.
Fotó
Az első riksák vasalt fakerekeken gurultak, és az utasok sima, kemény üléseken ültek. Ez ugyan nem lehetett a legkellemesebb élmény, de mivel viszonylag olcsó volt, és kétszer olyan gyors, mint a gyaloglás, így hamar a mindennapok szerves részévé vált. Később aztán a gumiabroncsok, a rugós párnák és a háttámlák javítottak a kényelmességen, és más kiegészítők, mint például a lámpák is felkerültek.
Az eredetileg taxiszolgáltatásként használt riksák ma leginkább idegenvezetést kínálnak. Olyan főbb turisztikai régiókban nézhetünk körbe velük, mint például Tokió Asakusa területe, az Arashiyama bambuszerdő Kiotóban, vagy a gyönyörű Nara park. De természetesen olyan történelmi városokban is jelen vannak, mint Kamakura, Miyajima, Otaru vagy Yufuin.
Persze nem csak turisztikai célból lehet riksát bérelni – a helybéliek néha fontosabb események, például esküvők alkalmából is használják őket.
Már több éve éltem kint Japánban, amikor először riksába ültem. Az első pillanattól fogva érdekelt ugyan, de nem tudva valójában mit is takar, sokalltam az árát. (Fél óra 2 főre kb. 9,000 jen, azaz 27,000 Ft.) Végül az győzött meg, hogy egy véletlen folytán alkalmam nyílt elbeszélgetni egy sráccal, aki, mint kiderült, riksázik.
Mikor megkérdeztem, miért pont ezt a munkát választotta, azt mondta eredetileg meg sem fordult a fejében. Családja Kiotó Gion negyedének a közelében lakott, ezért a riksák kiskorától kezdve a mindennapi városképhez tartoztak. Sokáig nem is nagyon foglalkoztatták, míg egy szép napon, amikor éppen nagyon ráért (mondjuk ki: nem volt munkája), hirtelen ráébredt, hogy szívesen kipróbálná. Sportszerető emberként jobban tetszett neki az egész napos fizikai munka ötlete, mint hogy egy íróasztal mögött üljön. Úgy tűnt, valóban neki való foglalkozás volt, mert amikor találkoztam vele, már több, mint hat éve csinálta.
Riksa a kiotói bambuszligetben.
Fotó
Eleinte valamiért az az elképzelés élt bennem, hogy itt egy pár jó felépítésű fiatal legény, aki esetleg egyetem mellett, vagy hobbiból, részmunkaidőben csinálja ezt a foglalkozást. Rá kellett döbbennem, hogy a legkevésbé sem erről van szó!
A sofőröknek komoly kiképzésen kell átmenniük mielőtt munkába állhatnak. A legelső dolog, amit el kell sajátítaniuk, hogy vészhelyzet esetén azonnal meg tudják állítani a riksát, mert a gyalogosok bármikor hirtelen az útjukba léphetnek. A következő, hogy a környezetükben “mindent lássanak”, és erről az sem terelheti el a figyelmüket, ha épp az ügyféllel beszélgetnek. Ami azt illeti, már egyszerre futni és beszélni sem olyan könnyű.
Nem csak technikai vizsga van: emberünk esetében például a „Kiotó turisztikai és kulturális szakvizsgát” is le kellett tenni, ami nem csak történelem, hanem ahogy a neve is sugallja, szerteágazó kulturális és vallási ismereteket is igényel.
Egy-egy riksa az ügyfelek számától függően naponta körülbelül húsz-harminc kilométert is futhat. A sofőrök útközben rengeteg érdekességet mesélnek, és a leglátványosabb helyeken meg-megállnak, hogy az utasaikról fényképeket készítsenek.
Maga a riksa körülbelül 90kg-t nyom, ami két utassal könnyen 200kg fölé is ugorhat. Ez a tömeg állítólag nem olyan vészes, mint amilyennek hallatszik – részemről, minden tiszteletem.
Interjúalanyom nem máshol, mint a híres Kiyomizu Templom környékén dolgozott, reggeltől-estig, hegynek föl, hegynek le. Elmesélése szerint az igazán forgalmas szezonokban, mint például a cseresznyevirágzás idején vagy késő-ősszel (a japánok a színes őszi faleveleket is imádják nézni) előfordult, hogy egy teljes hónapig egyetlen nap szabadsága sem volt. Ettől mi a legtöbben visszahőkölnénk, de őt cseppet sem tántorította vissza a hivatásától. Sőt, kifejezetten élvezte. Mint mondta, más, korábbi munkájánál soha nem érezte, hogy annyira boldoggá tenné az ügyfeleit, mint a riksával.
Milyen érzés riksába ülni?
Amikor én először kipróbáltam a riksát, az első benyomásom az volt, hogy meglepően magas – ami nézelődés szempontjából nagyon is jól jön, főleg a forgalmasabb régiókban. A második, hogy egészen simán gurul, szinte csak úgy suhan! Azt gondoltam jobban rázkódik majd, ahogy a vezető fut, de olyan egyenletesen mozgott, mintha egy néma motor hajtotta volna.
Mivel az ősz közepe felé jártunk, indulás előtt kaptunk egy meleg, piros takarót is, hogy ne fázzon a lábunk. Kicsit szeles volt, ezért a vezető megkérdezte, hogy felhúzza-e a tetőt, de úgy döntöttünk, nem lesz szükséges. Jól tettük!
Noha számomra nagyon jól ismert utakon haladtunk végig, valahogy minden máshogy nézett ki. Nyilván ebben az is szerepet játszik, hogy magasabb pozícióból néztünk körül, mint gyalog vagy biciklivel. Saját tapasztalataim alapján leginkább a lovaskocsihoz tudnám hasonlítani, ám annál sokkal, sokkal személyesebb. A fő különbség az emberi tényező és a kommunikáció. A riksa célja nem az, hogy eljuttasson minket A-ból B-be, mint egy taxi. Még csak nem is az, hogy történelmi tényeket darálva mindent végig mutogasson.
A sofőrök nem csak vezetnek, hanem nagyon figyelmesek is: szívüket-lelküket teszik a japánra jellemző teljeskörű vendégszolgáltatásba. Számukra nem az a lényeg, hogy helyszíneként letudják a tudnivalókat, hanem az, hogy olyan információval szolgáljanak, ami érdekli az utasaikat. Ennek megfelelően egészen mást mondhatnak például fiatalabb és idősebb ügyfeleknek, vagy a kisgyerekekkel utazóknak.
Mire érdemes figyelni, amikor riksát bérlünk?
Az ár nem a távolságon, hanem az időn alapul. A legrövidebb opció körülbelül 10 perc (azoknak, akik tényleg csak ki szeretnék próbálni), a hosszabb túrák azonban két-három órásak is lehetnek!
Helyfüggő, de általában reggel kilenctől már dolgoznak. Minél hosszabban szeretnénk riksát bérelni, annál korábban érdemes menni: ha késő délután vagy estefelé kezdünk, előfordulhat, hogy csak rövidebb utakat vállalnak. Félreértések elkerülése végett, a legtöbb riksa flexibilisen kezeli a zárórát, de az egyes látványosságok látogatási ideje kötött lehet. Vezetőink nem csak fáradhatatlanok és szórakoztatóak, de ahogy fentebb is említettem vér profik. Szélben, hóban, esőben sem állnak meg, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy időnkből – legyen az rövidebb vagy hosszabb – a legtöbbet hozzák ki.
Az összes kalandszerető embernek és fáradt utazónak, aki egy picit pihentetni szeretné a lábait: azt tanácsolom feltétlenül próbálja ki a riksát, ha van rá lehetőség. Minden perce felejthetetlen emlék lesz.
Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor iratkozz fel a levelezőlistánkra és értesülj mindig elsőként a legújabb írásokról!
