Az 1600-as évek legvégén járunk Japánban. Közel száz éve már, hogy véget értek az állandó vérengzések és a Tokugawa sógunátus sikeresen kiterjesztette a békét, az egész országra. A fővárosnak kikiáltott Edo, igazi virágzáson ment keresztül ez idő alatt, amelynek fejlődése úgy tűnt, a későbbiekben sem akar megállni. Jelenleg, a világ egyik legnagyobb metropoliszaként tartják számon – Tokió néven.
Most azonban nyoma sincsenek még az égbe nyúló felhőkarcolóknak és a milliós tömegeket naponta beszippantó, high-tech állomásoknak. Poros utcák vezetnek végig a zsúfolt vigalmi negyedeken keresztül, ahol az emberek fapapucsban és testük köré csavart kimonókban topognak egymás mellett.
A béke beköszöntével nemcsak az életmód, de a társadalmi státuszok is borulni látszanak: háborúk híján a szamurájok már csak külsőségekben játszanak fontos szerepet, míg az évszázadokon át lenézett kereskedők rangja és „ereje” egyre csak emelkedik…
– Pénz beszél, kutya ugat – Bunzaemon elégedett arccal lép ki az előkelő sushi étteremből, miközben félredobja fogpiszkálóját és megsimogatja teli hasát. Pár nap leforgása alatt – mai pénzbe átszámolva – sok-sok milliót keresett…
Kinokuniya Bunzaemon
Ha lett volna Forbes magazin az Edo-kor japánjában, akkor Kinokuniya Bunzaemon mindenképpen szerepelt volna benne. És ha lett volna listázás arról, hogy ki a leggazdagabb ezen a vidéken, akkor a kimondhatatlan nevű hősünk, bizonyára a sor élén járt volna. Bunzaemon a korszak egyik legbefolyásosabb kereskedőjeként állítólag olyan gazdag volt, hogy a rezidenciája ahol élt, felért a város, egy kisebb, kerületének méreteivel. A sógunátus pártfogása révén üzleti hírnevéhez, erőteljes politikai kapcsolatok is társultak, amely kétségeket kizáróan, további előnyöket jelentett számára…
A kép illusztráció egy Edo-kori kereskedőről. (Forrás)
Habár az életével kapcsolatban sok a vitatott feljegyzés, az biztos hogy az extravagáns szokásairól híres kereskedő nem vetette meg a földi lét örömeit. Becenévnek a “Kibun Daijin-t” biggyesztették rá, amit nehéz magyar nyelvre találóan lefordítani, de a “Kénye-kedve Urasága” talán érezteti a jelentést, miszerint “bármit megtehetett amihez kedve volt”. Azt is hírlették róla, hogy hatalmas fogadótermében képes volt minden egyes nap kicseréltetni a tatamikat – nehogy véletlenül vendégei és ügyfelei közül valaki, kétszer is, ugyanarra a gyékényszőnyegre üljön…
Üzlet tűzön-vizen át
Kinokuniya Bunzaemon egyik legnagyobb üzleti húzása újévkor történt. A különleges ízű, vitaminban gazdag gyümölcs, mindig is nagy népszerűségnek örvendezett Japánban, az új év alkalmával azonban egyenesen elengedhetetlen kelléke lett az ünnepeknek. A mandarint hajókkal szállították a gyönyörű tengerparti Wakayamaból (ejtsd: vakajama) Edo városába és társadalmi státusztól függetlenül, mindenki fogyasztotta.
Igen ám, azonban az egyik újév alkalmával, napokon át szűnni nem akaró viharok tomboltak a tengeren és elmaradtak az újabb szállítmányok. A Wakayamában felhalmozódott mandarinoknak leesett az ára, míg Edoban annak a kevésnek ami maradt, az égig szökött.
A gyerekkorát Wakayama közelében töltő, immáron harminc éves kora körül járható Bunzaemon orrát, hirtelen megcsapta a mandarinban rejlő üzleti lehetőség. Elhatározta, hogy ő lesz az, aki át fog kelni a dübörgő tengeren és elhozza a gyümölcsöket a fővárosba. Húsz mindenre elszánt tengerészt bérelt maga mellé, akiknek busás jussot ígért, ha visszatérnek…
A viharban és esőzésekben, folyamatos küzdelemmel eltelt több napos hajóút, maga volt a pokol. A tengeri jármű úgy nézett ki mintha, háborúból tért volna vissza. Merthogy csodával határos módon visszatért. Kinokuniya és bátor matróztársai, hatalmas mennyiségű mandarin szállítmánnyal érkeztek meg Edoba.
A fiatal „vállalkozó” merészsége sokszorosan kifizetődött és egy csapásra meggazdagodott.
Mandarint szállító hajó, amelynek vitorlájára a Kinokuniya nevében szereplő kandzsi van felfestve. (Forrás)
De ez csak a kezdet volt. Főhősünk hamarosan felfigyelt egy újabb lehetőségre.
Edo zsúfolt utcáin gyakorlatilag minden ház és épület fából készült. Ha váratlanul tűz tört ki valahol, és azt nem sikerült azonnal eloltani, pillanatokon belül tovább terjedtek a lángok. A feljegyzések szerint az Edo-kor történelmében húsz alkalommal tört ki akkora méretű tűzvész, amelyben a fél város leégett…
Nem fogod kitalálni milyen üzletben utazott Bunzaemon, a mandarinon kívül. Fát szállított. Kinokuniya az egyik legnagyobb faszállító “céggel” rendelkezett Edoban, így vagyonokat csinált a tűszvészek utáni építkezésekből is.
Aranyat a népnek
A következő történet vele kapcsolatban azonban, szerintem mindent visz.
A régi időkbe visszanyúló hagyomány szerint, Japánban február 3-án tartják a rossz szellemek elűzésének napját. Az ünnepet Setsubun-nak (ejtsd: szecubun) hívják és népszerűsége a mai napig töretlen. Minden háznál megtartják vidéken és a városokban is egyaránt. A népi hagyomány szerint, ilyenkor babszemeket dobálnak az emberek a házaik körül – jellemzően a bejárati ajtóból, vagy az ablakokon át – miközben azt kiabálják, hogy “Ki az ördögöt, be a szerencsét!” – így védve meg otthonaikat, a rossz energiáktól, az elkövetkezendő egy évre.
A Kibun Daijin becenévre hallgató kereskedő Setsubun ünneplés közben. (Forrás)
Kinokuniya Bunzaemon – az edo-kori Forbes toplistás üzletember – azzal írta be magát a japán történelembe, hogy babszemek helyett, egyszerűen csak aranytallérokat dobált maga körül. Úgy bizony. A róla fennmaradt képen is jól látszik, hogy babok helyett, ő inkább arannyal tisztogatta háza tájékát.
Így ünnepelt hát, a csúcson Bunzaemon…
Borítókép: Edo korabeli utcaképet ábrázoló fametszet. (Forrás)
