Meggyőződésem, hogy mindenki születik valamire.
Mindenkinek lenne célja az életében, mindenkinek van valamire képessége.
A helyzet viszont az, hogy a felismerés sokszor nehéz, sokszor félelmetes, a járatlan út nincs még kivilágítva.
A világ is zajos, könnyen elnyomja az ember gondolatait, érzéseit.
Pedig ebben a kérdésben csak önmagunkra számíthatunk.
Mégis ki tudná megmondani nekünk, hogyan érzünk legbelül?
Jobban mondva megmondhatják, de az nem ugyanaz, mint amikor valaki magától ismeri fel a teendőit.
Mindezzel csak azt akarom mondani – hátha jól jön valakinek – hogy érdemes megtanulni hallgatni a belső érzéseinkre és a bennünk játszódó folyamatokra, hiszen senki más nem tudja jobban eldönteni rajtunk kívül, mi lenne a legmegfelelőbb út számunkra.

A japános ambícióimmal kapcsolatban mindig kaptam hideget és meleget is.
Mostanában sokan tartanak szerencsésnek, de amikor a fukushimai atomkatasztrófa után két héttel Japánba jöttem, akkor senki nem hívott annak.
Sokkal inkább őrültnek, bolondnak, na annak igen.
Fucsa ez számomra, mert én ugyanazt csináltam akkor is, mint most is.
Lehetőségeimnek és képességeimnek megfelelően próbálom beteljesíteni amire születtem.

Életünk egyik legfontosabb kérdése kell, hogy legyen ez.
Mire születtünk, mire van képességünk.

japán kultúra