Habár nem vagyok egy egészségügyi szakértő, a kint töltött évek alatt evidensé vált számomra, hogy kézzel fogható okai vannak, amiért a japánok hosszabb és egészségesebb életet élnek mint mi magyarok, és megannyi más ország lakói. Lássuk hát, miben is állnak a titkaik!
Aktivitás
Elképesztően aktív a japán ember. Sőt mi több, elképesztően aktívak a japán idős emberek is. Általánosságban véve, azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a japánok nehezen tudnak meglenni aktív munka és elfoglaltság nélkül. Rendkívül mozgalmas életet élnek az emberek, miközben elképesztően keveset alszanak, és ritkán pihennek huzamosabb ideig. Gyakran találkozhatunk ősz hajú emberekkel a legkülönfélébb munkakörökben, nagyon sokan dolgoznak nyugdíjas koruk ellenére is. Amikor pedig taxiba szállunk, azt látjuk, hogy hatvan év alatt nincs is ember ebben a szakmában…
Hat napot dolgozni egy héten sem számít nagy bravúrnak idekint, mivel rengetegen élik így az életüket.
A legtöbb japán számára a munka jelenti maga az életet, vagy az az elfoglaltság amire feltette az életét, esetleg a hagyományok továbbvitele.
Gyakran sok százéves “örökség” terhe nyomja az éppen soron levőt, amibe vagy belenyugszik az illető, vagy ha nem, akkor kénytelen lesz szembe szállni a hagyományokkal. Egy kiotói ismerősöm rokonságában eset meg például az a történet, hogy a család ifjú tagja, úgy döntött nem kívánja tovább vinni a saját készítésű senbei (rizssüti) sütödét. Döntésével, konkrétan a családi vállalkozás hétszáz éves (!) történelmét szakította meg… Mondanom se kell, ez nem számít mindennapos sztorinak Japánban. Modernizáció ide, modernizáció oda – a legtöbb japán még most is képtelen lenne, ilyen módon szembe úszni az árral…
Ikigai
Van egy nagyon érdekes kifejezés japánul, amely kéz a kézben jár az aktív és hosszú élettel, mintegy mozgatórugójaként szolgálva azoknak. Ikigai (ejtsd: ikigáj) mondja a japán lefedve a témát egyetlen szóval, a külföldi tudósok meg próbálják megfejteni…
Az ikigájt röviden „az élet értelme”, „életcél” vagy „az élet értéke” kifejezésekkel lehet visszaadni, de angolul gyakran fordítják úgy is, hogy „az ok amiért reggelente felkelsz”. Habár a japánoktól sohasem hallottam ilyen formában, az is igaz, hogy nem is nagyon hallottam őket erről beszélni még. Nekem az a benyomásom, hogy számukra ez az életérzés annyira természetes és a kultúrájuk, gondolkodásmódjuk részét képezi, hogy nem igazán szorulnak különösebb magyarázkodásra. Egyszerűen csak megélik.
Azt is mondhatnánk, hogy az ikigai, maga a japán emberek életfilozófiája.
Jól hangzik, nem? De, nagyon… Viszont hogyan tudnánk megfogalmazni úgy, hogy számunkra is mondjon valamit?!
Az én értelmezésem szerint az ikigai valami olyan erős, belső érzést jelent, ami arra sarkall minket, hogy találjuk meg az örömünket abban, amivel foglalkozunk, amire születtünk. Aközött, hogy ez az „út” szabadon választott, vagy a sors által megírt, a japánok mintha nem fordítanának nagy különbséget. Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy a japán ember elfogadóbb életével, mint a nyugati, nem akarja minden áron megváltoztatni. Hátrébb helyezi magát egy lépéssel, és inkább tudomásul veszi kötelezettségeit. Megpróbálja betölteni szerepét a világban, a legjobb tudása szerint.
A japán emberekre nem jellemző, hogy különféle munkahelyek között csaponganának, ehelyett minden erejüket arra összpontosítják, hogy abban legyenek a legkiválóbbak, amivel foglalkoznak. (Ez pedig valljuk be, ad egy olyan megnyugvást az embernek, ami a teljes életére ki tud hatni.) Mindeközben figyelembe veszik családjukat, hagyományaikat és tágabb értelemben az egész japán társadalmat, azt a nagy közösséget, amelynek mindnyájan tagjai, és csak úgy működhet kifogástalanul, ha minden egyes egyén kiveszi a részét belőle...
Kötelességtudó nép, az biztos.
Hosszú távon való gondolkodás
Egy ország, amely két ezer éves múltra tekint vissza, egy ország ahol véget nem érve sorakoznak a több száz éves templomok és szentélyek, egy ország ahol egyes ünnepeket ugyanúgy adnak elő ma is lépésről lépésre, mint ezer évvel ezelőtt, és még a helyszín sem változott – egy ilyen országban az emberek ösztönösen hosszú távon gondolkodnak.
A japánok, ha valami mellett leteszik a voksukat, nem hagyják ott könnyedén. Borzasztóan kitartóak tudnak lenni és nem szeretik feladni, amibe belekezdtek. Mintha a DNS-ükbe lenne kódolva, szeretnek mindent „harcként” és kihívásként megélni és nem tudnak belenyugodni, ha vesztenek valamiben. Szeretik tökéletesíteni a dolgokat, amíg csak lehet, és számunkra elképzelhetetlenül hosszú távon képesek gondolkodni.
Általánosan elfogadott tényként kezelik, hogy valaki akkor lehet igazán jó valamiben, ha minimum a fél életét annak szentelte, de az igazi az, ha inkább az egészet. Egyszer beszélgettem egy öreg bácsival, aki Kiotóban a minden nyáron megrendezendő Gion fesztiválon hallatta az egyik furulya szót – egy monoton, rövid, folyamatosan ismétlődő egyszerű dallamot kell elképzelni – aki azt mesélte magáról, hogy már tíz éve vehet részt fúvósként az ünnepélyen, de még mindig rendkívül ügyetlen. Kérdeztem tőle, hány évbe telik akkor mire valaki ezt megtanulja?! – Harminc-negyven évbe bizonyosan – válaszolta halálosan komolyan.
Sok ehhez hasonló példát tudnék hozni.
Találkoztam olyan cégvezetővel is, akinek az volt a koncepciója, hogy vállalatának működését nem száz évre, hanem ezer évre képzeli el. (A vicc az egészben az, hogy a világ legöregebb vállalata, a japán Kongo Gumi több mint ezernégyszáz éves múltat tudhat magának, tehát van erre példa!) Főnököm pedig rendszeresen azt hangoztatta, hogy az embert negyven éves korától kell számolni, mert addig még mindig csak egy „kölyök”. De idézhetném azt a mondást is, amit a harcművészetekben szoktak emlegetni, miszerint „az első hat év az a kezdők szintje, ezért számolni sem kell”. Vagy az is egy felejthetetlen pillanat volt számomra, amikor Kiotó egyik leghíresebb tempura éttermének a séfjétől azt hallottam, hogy az üzlet a maga hetven évével, csecsemőnek számít a szakmában. Szó szerint idézve a szavait: „A tojáshéj még a fenekünkön van” – mondta.
A japánoknak tehát mintha a vérükben lenne, hogy hosszú távon gondolkodjanak. Aki pedig így áll az élethez, az olyan autót gyárt, hogy az ne tudjon elromolni, és úgy táplálkozik, hogy a lehető legtovább tudjon élni.
Egészséges ételek és mértékletesség
Az ember fura egy szerzet. Magyarországon a száz kilós csávó is azt mondja magáról, hogy egy kicsit lekéne adnom, míg Japánban az ötven kilós nőktől is ugyanezt hallom. Míg nálunk mindenki csokibarna akar lenni nyáron, és szoláriumokra költenek az emberek, addig a japánok napernyővel járnak az utcán és hosszú ujjú pólóban fürdenek a tengerben, hogy még véletlenül se barnuljanak le.
Továbbra is fent tartom tehát, hogy az ember fura egy szerzet.
Viszont ha az egészséges táplálkozás kerül szóba, akkor azt hiszem abban kiegyezhetünk, hogy a japán ételek bizony élen járnak a világban! Lássuk hát miért is!
– Miből is tevődik össze a tradicionális japán étel? – merül fel a költői kérdés. Rizs, zöldség, és minden, ami a tengerből származik. Húst az elmúlt ötven évben kezdett fogyasztani a japán, előtte két ezer évig kimaradt nekik. (Öregektől szoktam hallani, hogy gyerekkorukban a hús szó alatt, gyakorlatilag a bálnahúst értették. Nem volt más.) A modern japánban persze ez már elképzelhetetlen, ínyencebbnél, ínyencebb húsfalatokat kaphatunk, és most nem csak a világhírű kóbe marhára gondolok. Yakiniku, shabu-shabu; sukiyaki; yakitori hogy csak a fontosabbakat említsem…
De hiába a hús megjelenése Japánban, az alap koncepció nem változott: nagy hangsúlyt fektetnek az egyensúlyra, jellemzően nem eszik túl magukat, és sokszínűen táplálkoznak. Mindemellett fontosnak tartják, (hanem ugyanolyan fontosnak) hogy megjelenésében is tökéletes legyen az étel. Ha valami nincs esztétikusan elkészítve, az egyszerűen nem lehet finom, mondják…
Míg tehát mi magyarok ahhoz vagyunk hozzá szokva, hogy egy-egy kiadósabb étkezés után leszédülünk az asztaltól, addig a japán általában csak annyit eszik, amennyi pont elég.
Bizonyos értelemben egyszerűbb dolguk is van, hiszen azon felül, hogy könnyebb ételeket fogyasztanak, még az adagok is kisebbek, és a kalóriaérték is alacsonyabb. Hadd érzékeltessem ezt egy egyszerű példával. Az egyik amerikai haverom, aki miután Japánba költözött, rendszeresen mindenből két adagot kért. Azt mondta, ha nem ezt teszi, akkor egyszerűen éhen marad. Két hónap után – mire elérte, hogy mindenből csak egy adag kelljen neki – 15 kilót fogyott. Szemmel láthatóbban jobban érezte magát a bőrében, örvendezett is rendesen.
Ha már itt tartunk, kólát inni azt például kis híján eretnekségnek számít idekint. Cukros üdítőitalból is kevés van, de ha van akkor se nagyon isszák. Ellentétben a zöld tea (ami ráadásul köztudottan egészséges is) az mindig jöhet. Hidegen, melegen, előszeretettel fogyasztják bármikor.
Másik nagy oka annak, amiért a japán konyhát az egészséges ételek közé lehet sorolni, az a fűszerek, a só és a cukor visszafogott használatából ered. A nyugati konyhával összehasonlítva, mintha mértékegységgel kevesebbet használnának a japánok belőlük, sőt az sem ritka, hogy egy-egy tradicionálisabb ételnél teljes hiányoznak.
Köszönhetően tehát a hagyományos ételek ízvilágának (népszerűségük mai napig töretlen) és a kultúrának, illetve szokásnak – hogy az igazán tiszta ételt akár nyersen is lehet fogyasztani – a japánok ízlelőbimbói hihetetlenül érzékenyre vannak állítva. Ezért kerülik sok esetben a túlzott fűszerezést, arra hivatkozva, hogy az éppen elnyomja az étel ízét, nem pedig javít azon.
És innen akkor már egy lépésre vagyunk megérteni, miért is tűnik elsőre kóstolásra annyi minden fura ízűnek, vagy semmilyen ízűnek a hagyományos japán konyhából. Nem ízetlenek azok, csak a szétfűszerezett kajákhoz szokott nyelvünknek, és a nehéz ételekhez szokott gyomrunknak, időre van szüksége. hogy felfogja őket! Rendszeres jelenség, hogy a kiutazott külföldiek pár nap eltelte után – miután nyelvük „élesebb” szintre lett állítva – elkezdenek ráérezni az ízekre, és rákapnak a legkülönfélébb japán ételekre…
De ha valaki sehogy nem találná helyét a különös ízvilágok között, az sem fog bajba kerülni. A tévhitekkel ellentétben, a nyugati ételek hihetetlen széles tárháza fogadja az embert Japánban, sokszor az eredetieket megszégyenítő tálalásban és minőségben.
Douzo Omeshiagari Kudasai! (ejtsd: Dózó Omesiagari Kudaszáj)
Fordítsuk így, „Jó étvágyat!”
Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor iratkozz fel a levelezőlistánkra és értesülj mindig elsőként a legújabb írásokról!
Szeretnéd kipróbálni a japán matcha teát?
Webáruházunkban a legjobb minőséget kínáljuk!