Mennyit keresnek a japánok?

Mekkora az átlagkereset Japánban? Tényleg annyira drága lenne ez az ország, mint ahogy mondják? Valóban sokkal magasabb az életszínvonal, mint például nálunk, Magyarországon? Ezeknek a kérdéseknek járunk most utána, egy bejegyzés erejéig!

Mellbevágó felismerés

Amikor Japánban dolgozni kezdtem, főnököm egyik legelső, nekem szegezett kérdése, országunk valutájával volt kapcsolatos. Vagyis, hogy mekkora az értéke fizetőeszközünknek, a forintnak, a japán jenhez képest. Sajnos, ezekben az időkben, pont a 2008-as gazdasági világválság után jártunk néhány évvel, amikor az amúgy sem fényes valutánk, még a szokásosnál is gyengébben teljesített. Az árfolyam 2.5 körüli szorzója, kereken háromra (3.0) ugrott, ami azt jelentette, hogy 100 jen értéke pontosan 300 forintnak felelt meg.

A forinttal szemben béke időben is, több mint kétszer erősebb jen, ekkor ott tartott, hogy háromszor ért többet, a mi pénzünknél.

Miután főnököm tudtára adtam ezt a nem mindennapi értékkülönbséget, néhány másodperc erejéig csend lett. A japánok egyébként is szeretik megemészteni a másik fél szavait, nem jellemző rájuk, hogy a beszélgetőpartner szavaiba vágjanak. Főnököm, szokásához híven lehunyta szemeit és lassan csóválni kezdte a fejét, kissé maga elé hajtva . Úgy tűnt, mint aki tényleg belegondol a hallottakba és elképzeli, hogy ez mivel járhat. Miután “visszatért” közénk és kinyitotta hatalmas, táskás szemeit, akkor komoly hangon azt mondta: “Gratulálok. A honfitársaidhoz képest, máris háromszor vagy gazdagabb.”
Nem tudtam, hogy örüljek vagy sírjak.

Főnökömnek, ha nem is szó szerint, de igaza volt. Még akkor is, ha a magyarországi viszonyokhoz képest magasabb fizetésemmel ugyanúgy megugrottak a megélhetési költségeim is, hiszen Japánban tagadhatatlanul drágább volt az élet, mint nálunk. Csakhogy az életszínvonalunkat, a megélhetésünket, nem korlátozhatjuk kizárólag a fizetésünkre. Legalább annyit – hanem többet – számít az is, hogy milyen környezetben vesszük át a bérünket, hol éljük a mindennapjainkat. Lehet az embernek drága autója, ha azon kell aggódnia, merre parkoljon, nehogy “véletlenül” megkarcolják vagy feltörjék. (Mexikóban például ott tartanak, hogy a tehetősebb réteg golyóálló autókkal közlekedik.) Idegenvezetésem során, az egyik magyar vendégem mesélte, hogy rendelkezik ugyan egy szép, régi, lenyitható tetős kabrióval, csak éppen járni nem szeret vele. Az emberek mocskos dolgokat kiabálnak neki amíg a pirosnál várakozik, és arra is akadt már példa, hogy valaki egyszerűen csak leköpte az autót…

Hú… ez azért, Japánból nézve egy kicsit erős. Nem igazán hallottam hasonló esetet, még csak hírből sem. Nagyon úgy tűnik, hogy a rend, a tisztaság, a kátyú nélküli utak, a pontosság és kiszámíthatóság – legyen szó az ügyintézésekről vagy a közlekedésről – valamint az emberek viselkedése és a közbiztonság – mind-mind beleszámít abba, amiért Japánban, valóban egy magas életszínvonalról beszélhetünk.

Japánban a luxus autók látványából sincs hiány.

Átlagos kereset

A japán gazdasági szaklapok és az adóhivatal is egyöntetűen megegyezik abban, hogy egy átlagos japán polgár harminctól negyven éves kora között, évente 4,4 millió jent visz haza. Ez nagyjából 13 millió forintnak felel meg. A japánok fizetése tehát havi szintre lebontva, bőven átlépi az egy millió forintot már a középkorosztály tekintetében is. Az összeg pedig koruk előrehaladtával, csak nőni fog. A japán vállalatok munkahirdetéseik során úgy határozzák meg a keresetet, hogy megadnak egy éves összeget (hónapokon belül munkahelyet váltani Japánban nem egy opció), amihez hozzábiggyesztik, a nem éppen elhanyagolható, “bónusz” szócskát. Ez a “bónászu” – ahogy ők ejtik ki– jutalékhoz, osztalékhoz hasonlít és a helyi munkamorál szerves részét képezi. Nagyon cikinek számít, ha egy vállalat nem tudja az alkalmazottainak kifizetni. A japán gazdaságnak azonban valahogy ezt mindig sikerül kitermelni, és azt látjuk, hogy ez a különös “juss rendszer”, irigylésre méltóan jól működik.

Bevételüktől függően a japán vállalatok, minden évben kétszer is adnak bónuszt, a teljes állásban dolgozó alkalmazottak számára. A nyáron és télen osztogatott jutalékok értéke, értelemszerűen mindig az aktuális pénzügyi helyzet szerint változik, de a plusz egy, vagy két havi bérnek megfelelő összeg, általánosnak mondható. De az is előfordul, hogy egy jól menő cég, a havi bér sokszorosát is kifizeti egy-egy alkalommal bónusz formájában.

Fiatal alkalmazottak hajolnak meg éppen a JAL nevű japán légitársaság ünnepi ceremóniáján.
Fotó

Ott van aztán a sokak által bírált, a kreativitást kerékbe törő, de a lojalitást annál inkább megbecsülő, klasszikus japán vállalati modell is: a fizetések minden évben automatikusan emelkednek, figyelmen kívül hagyva az egyének teljesítményét. Érthető módon ez ellen a fiatalabb generációk lázonganak (magukban) leginkább, hiszen bármennyire is jól teljesítenek vagy hasznosak a cég számára, a fizetésük értéke meg sem fogja közelíteni, a már harminc évvel hamarabb kezdett, veteránokét. Japánban szinte biztosak lehetünk abban, hogy minél régebb óta dolgozik valaki egy vállalatnál, annál magasabb jövedelemmel rendelkezik.

Azok a régi szép idők…

Hiába a havi szinten egy millió forintos átlagkereset, a bónuszok, a minden évben emelkedő fizetés – a japánok jelenlegi gazdasági helyzetüket és a világban elfoglalt helyzetüket, teljes visszaesésként élik meg. Pechükre ráadásul ezt a számok is igazolják. Elképesztően hangzik, de a japán gazdaság húsz éve visszafelé növekszik, egyik recesszióból, a másikba mászik.
Vagy csak visszaállt volna a más, fejlődő országokhoz hasonló, normálisnak nevezett szintre?

A japánok mindent, a régi szép időkhöz mérnek.

Ahhoz, a hatvanas évektől pályára állított, harminc éven keresztül, üstökös módjára felfelé ívelő japán gazdasághoz, amely a világ élvonalába küzdötte, és ott is hagyta őket egy jó darabig. Elképesztő fizetések és bónuszok repkedtek ezekben az időkben, az egész világot ellátó elektronikai gyárak és üzemek épültek, az országot behálózó, gigantikus építkezések mentek végbe és csillagászati árakon elkelő, tokiói telkek találtak gazdára – úgy tűnt Japán felfalja a világot. Az ázsiai országok modern történelmében elsőként ment végbe, olyan szintű gazdasági robbanás, amelyre a nyugati szakkönyvekben sem nagyon lehetett példát találni. A nyolcvanas években csúcsára ért japán gazdasági csodában, a férfiak azon versengtek miután megkapták a bónusz fizetésüket, hogy kinek áll meg az asztalon, a vaskos pénzköteg.
Hiába, a csúcsról nézve, minden csak dimbes-dombosnak tűnik.

Parti jelenet Tokióban, a nyolcvanas évekből. A gazdasági robbanás hatalmas, éjszakai életet idézet elő.
Fotó

A PRESIDENT januári kiadásában – üzleti és gazdasági magazin – közlik is a borzasztó adatokat. Míg 2001-ben az országok egy főre jutó GDP listája szerint, Japán egy előkelő negyedik helyet tudhatott magának, addigra a 2019-es adatok alapján, már csak egy csúfos 26. helyezést tud felmutatni. Modern korunk, öltönyös szamurájai, legszívesebben a kardjukba dőlnének, amikor ezt olvassák…
Viszonyításképpen, hogy a mi értékrendünkhöz is tudjuk kötni, ezt a felettébb sajnálatos helyezést, azt hiszem elég, ha csak annyit mondok, hogy a felkelő nap országa mellett, Anglia és Franciaország áll a sorban. Húsz év gazdasági hanyatlás után, tehát Japán ott tart, ahol most a britek vagy a franciák. Az Angliában tapasztalható életszínvonallal megegyező szintet – ami tőlünk nézve a nyugati jómódnak felel meg, és fiatalok százezrei voltak képesek elhagyni miatta Magyarországot – a japánok egy szégyenteljes eredményként élik meg, egy lehangoló gazdasági kudarcnak.
Hol az igazság a világban?

A PRESIDENT magazin 2020. januári száma, címlapján a következő feliratokkal: A japánok fizetése, spórolt pénze, háztartás, nyugdíj. Jobbra, az országok egy főre jutó GDP lista szerint Japán rangsorának alakulása. A diagramon jól látható, a visszaesés mértéke.

Magasra állított mérce

A hagyományos japán családmodell szerint, a férjnek, azaz a ház urának fizetéséből, gond nélkül meg kell, hogy tudjon élni a teljes család, magába foglalva a gyerekek igencsak drága, iskoláztatási költségeit is. Cserébe az Otosant (japánul: Apa) nem igazán látják otthon, a hét hat napján késő estig dolgozik. A feleségnek ugyan nem kell munkába járni, de övé a teljes háztartás és a gyereknevelés. A húsz évvel ezelőtti Japánban, még elképzelhetetlen volt az a látvány, hogy egy apuka, kosarat lóbálva a kezében a szupermarketben vásárolgasson…
A gazdasági lufi azonban kipukkadt és elkezdődött a lassú visszaesés, az értékrendek fokozatos átalakulása, miközben a nyugati trendek egyre erősebben kezdtek hatni. A klasszikus modell mostanra már közel sem olyan klasszikus, egyre kevesebben engedhetik meg maguknak ezt az életstílust. Manapság a fiatal házaspárok esetében alapvető normának számít, hogy mind a két fél teljes állásban dolgozzon, máskülönben nehezen tudnának megélni. (Ha viszont mindketten dolgoznak, akkor különösebb anyagi problémájuk nem igen lesz). Ugyancsak egyre több nő tér vissza gyerekszülés után a munkához – igaz, a legtöbben, csak részmunkaidős állások erejéig.

A fizetésekhez mérve Japánban az élet nem lenne olyan drága, de végül kiderül, hogy hosszú távon, még is csak az lesz.

Drága lesz, mert a bámulatosan széles réteget magának tudható középosztály, igencsak egy magasra helyezett standardhoz szokott – márpedig ha valamiből nem szeretnek a helyiek lentebb adni, akkor az a minőség lesz. Ráadásként, a magas fokon pörgő gazdaságuk (még akkor is ha ezt náluk visszaesésnek nevezik) mindenhonnan árasztja magából a shopping szeretét, lehetőleg mindig, mindenből a csúcskategóriásra, a legújabbra ösztökélve a népet.
Szigetországként, más országoktól elvágva, az átlag japán ember azzal sincs igazán tisztában, hogy mennyit is ér a valutájuk, a nagyvilágban. A japán jen erősségét első sorban az amerikai dollárhoz szokták mérni, de a többség (pláne a fiatalok) ezt nem igazán tudja hová tenni. (Hogyan is tudná, ha még csak nem is járt Amerikában?) Ez is az egyik oka annak, amiért az átlagemberek is, gondolkodás nélkül képesek megvásárolni azokat a nyugati, luxus árucikkeket is, amelyeket más országban csak a legfelső réteg engedhet meg magának. A túlméretezett, zsúfolt metropoliszokban gyakran az az érzése az embernek, hogy a kevés szabadidővel rendelkező, dolgos japán népnek, a monstrum bevásárlóközpontokban és shopping negyedekben való pénz szórás lesz, az elsődleges szórakozási formája.

Egy átlagos hétvége Tokió, Shibuya negyedében.
Fotó

A magasra állított mércéhez végül hozzájönnek azok a ténylegesen szükséges kiadások, amelyeket már végképp nem lehet olcsón megúszni. Ilyen lesz az albérleti díj vagy egy ingatlan vásárlása, amelyek köztudottan a világ legdrágább kategóriái közé esnek. Ilyen lesz a gyerekvállalás, mert Japánban már az általános iskolába való járásnak is komoly tandíj kötelezettségei vannak, nem beszélve az extrémen drága felsőoktatásról (sok család emiatt vállal inkább, csak egy gyereket). Ilyen lesz egy autó birtoklása, aminek esetében nemcsak a magas adóterheket vagy autópálya díjakat kell fizetni, de kötelező felmutatni egy állandó parkolóhelyet is, amit megint csak, meglepően magas összegekért lehet bérelni. Ilyenek lesznek a kötelező adók és a biztosítások is – igaz, ezeket mindig a kereset mértékéhez igazítják.
Egy biztos, a japánok nem keresnek rosszul, de költeni is tudnak, és kell is nekik rendesen.

Lássunk akkor néhány konkrét példát is, mit, mennyiért lehet kapni Japánban. A kiutazó turistáknak különösen hasznos lehet. A jelenlegi árfolyam szerint, durván hárommal kell szorozni, hogy forintban megkapjuk az összeget.

Ásványvíz: 100 jen
Inni egy kávét valahol : kb. 400 jen
Inni egy sört valahol: kb. 500 jen
Rámen leves: kb. 700 jen
Péksütemény: kb. 100-200 jen között
Vacsora egy helyi, középkategóriás étteremben: kb. 3,000 jen/fő
Buszjegy Kiotóban: 230 jen
Havi kondibérlet: 9,000 jen
Havi telefon előfizetés: kb. 10,000 jen
50m2-es telek Kiotó belvárosában: kb. 20 millió jen

Ha tetszett ez a bejegyzés, akkor iratkozz fel a levelezőlistánkra és értesülj mindig elsőként a legújabb írásokról!

dolgozni japánbanélni japánbanjapán kultúra