Azt mondják a világ három legnehezebb nyelve a kínai, a japán és a magyar. Utóbbit azt hiszem nem kell bemutatnom, szegény külföldiek nyelve az első magyar szóba beletörik. Rendkívül összetett ragozási rendszerünk, és gazdag szókincsünk nehézségeiről, nem is beszélve. Kínaiul ugyan nem értek, de kínai ismerőseim társalgását elképedve szoktam hallgatni. Ember legyen a talpán, aki utánuk tud mondani bármit is, a megfelelő kiejtéssel! Na és a japán? Tényleg igaz amit mondanak róla? Tényleg, annyira nehéz lenne?
Járjunk hát utána, és lássuk, miben is áll az ördöngössége!
Japán nyelv = japán kultúra
Meggyőződésem, hogy a japán nyelv és kultúra annyira szorosan összefonódott egymással, hogy nem igazán lehet őket különválasztani. Amikor japánul tanulunk, akkor automatikusan a japán kultúrát is tanuljuk. Annyira sajátos kifejezésvilág jellemzi ezt a népet, hogy ha nem ismerjük a szavaik mögött meghúzódó mélyebb tartalmat – vagy nem vagyunk benne érdekeltek, hogy miért úgy fejezik ki magukat, ahogy – akkor bizony bajosan sajátíthatjuk el ezt a nyelvet, ha elsajátíthatjuk egyáltalán.
Míg nyelvtanulás alatt általánosságban véve két részt szoktunk megkülönböztetni, a szókincset és a nyelvtani formákat, addig a japán nyelv esetében én hajlamos vagyok hozzáadni még egy elemet, a kultúra ismeretét. Tömve van a japán olyan szavakkal és kifejezésekkel, amelyeket körül lehet írni, az adott szövegkörnyezetből le lehet valahogy fordítani, de visszaadni színtiszta jelentésüket, nagyon nehéz, vagy egyszerűen nem lehet, mert nincsen rá szavunk.
Beszéd VS írás
Legyünk őszinték, a japán nyelv nem egyszerű. Viszont ha közelebbről megvizsgáljuk nehézségének az okát, akkor azt fogjuk találni, hogy az írás ami igazán megnehezíteni, nem pedig a beszéd. Talán meglepő ha azt mondom, hogy nem annyira ördöngösség megtanulni japánul beszélni, mint azt elsőre hinné az ember. Elsajátítani egy hétköznapi társalgási szintet, megértetni magunkat a barátainkkal, intenzív gyakorlással és egy kis szorgalommal, viszonylag hamar el lehet érni. Ráadásul nekünk magyaroknak az is segítségünkre játszik, hogy gond mentesen ki tudjuk ejteni a japán szavakat. Magyar nyelvünk hangjainak kiejtése és sokszínűsége jócskán lefedi a japánét, ezért a beszéd szempontjából, bizony előnyben vagyunk. A japán ember képtelen kihallani a különbségeket magánhangzóink között, mint például az „o” és „ő”, vagy az „u” és „ü” esetében. Sőt, az igazság az, hogy még az „a” és „á” is megkülönböztetése is meglehetősen nehezükre esik.
A japán beszédben az igazi nehézségek ott kezdődnek, amikor magasabb szinten próbálkozunk, és be akarjuk tartani az összes létező illedelmes formát, a megfelelő időben váltakozva közöttük, folyamatosan azon gondolkozva közben, mi az ami illedelmesen hangzik még, és mi az ami nem. Meddig lehet elmenni még az adott szituációban, az adott beszélgető partnerrel szemben? A japán illem és udvarias beszéd annyira szerteágazó és körmönfont, hogy néha elég egy-egy rosszul odabiggyesztett szó, vagy egy lehagyott toldalék, és pont az ellenkezőjét érjük el vele annak, amit mondani akartunk. Munka közben vagy a vevőkkel beszélgetve, elképesztő módon kell figyelni, minden egyes elhangzott szóra.
Kezdjük az elején: Hiraganák
Elsőre mindig hihetetlenül hangzik, de a japán nyelv egyszerre három írásrendszert használ, amelyeket meglehetősen érdekes módon kombinál. Az első lesz a hiragana, ami a japán nyelv alfája és omegájának számít, gyakorlatilag a japán ABC-t értjük alatta. Ezzel a negyvenhat egyszerű írásjelet magában foglaló szótagírással, kis híján bármilyen szót le lehet írni. Ez pontosan azt jelenti hogy ha nagyon akarnák a japánok, igazából ezzel az egyetlen írásrendszerrel is boldogulhatnának. De nagyon úgy néz ki, hogy nem akarják. Kell nekik még kettő hogy le tudják írni, mi nyomja lelküket.
(A képen a hiragana táblázat látható)
A hiraganákat viszonylag hamar (1-2 hét alatt) el lehet sajátítani ha eleget írjuk és memorizáljuk őket. Ami számunkra nehézséget tud okozni, az az lesz, hogy az ég adta egy világon semmihez nem tudjuk társítani ezeket az írásjeleket a fejünkben. Ha például azt a szótagot ejtem ki hogy „RU”, akkor nagy valószínűséggel nem az alábbi „művészi” forma fog eszünkbe jutni róla.
Pedig ez bizony nem más mint a „ru”:
Katakanák
Elérkeztünk hát a második írásrendszerhez, amit használ a japán. Nem fogod elhinni, de a katakana ABC, teljes mértékben megegyezik a hiragana ABC-vel, abból a szempontból hogy ugyanazokat a hangokat (szótagokat) jeleníti meg. Az egyetlen „aprócska” különbség mindössze annyi, hogy az írásjelek totálisan máshogy néznek ki. Magyarra lefordítva, a japán ABC-t gyakorlatilag kétféleképpen lehet leírni. Olyan ez mintha például a mi „a” betűnknek, lenne még egy másik változata is.
Biztos vagyok benne hogy az olvasottak alapján, benned is felmerült a kérdés. Mégis mi értelme van ennek? Miért kell nekik két ABC, egy nem elég?
(A képen a katakana táblázat látható.)
Beleásva magunkat a japán történelembe, meg lehet a választ találni arra miért úgy alakult az írás náluk ahogy (egy külön bejegyzést megérne), de most egyenlőre elégedjünk meg azzal a rövid válasszal, hogy eleinte a lágyabb, kecsesebb vonalakból álló hiraganákat a nők használták, míg a sarkos, mindössze 1-2 vonásból álló katakanákat, a férfiak.
A mai modern japán nyelvben viszont ez már közel sem így van: a katakanákat túlnyomó részt a külföldi nevek, szavak leírására használják (országnevek, tulajdonnevek), valamint a hangfestő szavakra, illetve a szleng szavak átírására.
A japán nyelvben gyakoriak a különböző nyelvekből átvett szavak, (főként az angolból) amelyeket meghonosítva, sokszor átalakítva, vagy lerövidítve használnak, katakanákkal írva le őket. Ezt nevezik „japanese-english”-nek, azaz japán-angolnak. Ilyen szavak például a „terebi”, azaz a tévé, amely a „television” szóból ered, vagy a „szumáho”, azaz okostelefon, ami a „smartphone”-ból lett ügyesen kihozva. De számtalan példát lehetne még hozni, néha a felismeretlenségig elmásítva az eredeti angol kiejtéseket.
KANJI
A következő bejegyzésben be fogom mutatni a japán nyelv harmadik írásrendszerét, a híres nevezetes kanji írásjeleket (ejtsd: kandzsi), amelyeket egyszerre nevezhetünk művészinek, érdekesnek, egzotikusnak… és borzasztóan sok van belőlük!