A minap Tokió, Shinjuku (ejtsd: sindzsuku) negyedében jártam. Közel a Közigazgatási Toronyhoz, amely “mindössze” 243 méter magas. 2006-ig ez volt Tokió lemagasabb épülete. Japán fejlődésében azonban tizenöt év olyan, mint nálunk száz, régimódinak számít amit ennyi ideje építettek.
Pár perc sétára a toronytól, a Keio Plaza Hotel égig érő épülete ágaskodott felettem. Első szintjén egy hangulatos éttermet véltem felfedezni – régóta úton voltam – gondoltam iszok egy kávét, ha már itt járok…
Belépve a lobbi ajtaján, látom van itt jobb is. A negyvenötödik emeleten (!) található Sky Lounge Aurora fantasztikus kilátást kínál egy kis “afternoon tea” iszogatás közben, poton 4,500 jenért. Bocsánat, jentől. (Ez a pici kis -től jel, ejnye-bejnye). Magyar pénzbe átszámolva, 12,000 forintért. (Elnézést, forinttól.)
Tokióban nem aprózzák el a dolgokat…szemlélem tovább a reklámot… Nicsak, van itt kávé mindössze 1,300 jentől is. Micsoda ajánlat! Ki lehet ezt hagyni?
Ha már lúd legyen kövér, gondoltam teszek egy próbát. Legrosszabb esetben megiszom életem legdrágább délutáni teáját, aztán kisírom magamat a felvonóban lefelé menet.
Beszállok a liftbe.
Egy jól öltözött, idős japán úriember áll benne. Ő is felfelé tart.
Megállunk a következő emeleten.
Csatlakozik egy másik idős úriember, kiderül ismerik egymást. Beszélgetnek. Innentől kezdve vagy negyven emeletet száguldunk felfelé, hangtalanul.
Biztos jó lesz…
A negyvennegyedik emeleten hirtelen megáll a lift. Kiszállnak az úriemberek. Aha, ők ebédelni mennek… Ez sem tűnik rossznak….
Egyedül maradok.
“Pin-pon” – ahogy a japán utánozza amikor csenget a lift. Megérkezek.
Kinyílnak az ajtók.
Elegáns, halványan megvilágított előtér fogad.
Túlnézek a sötét folyósón és látom, ahogyan a háttérben meghúzódó, hatalmas ablakokon keresztül, természetesen módon világítja meg az asztalokat, az égbolt kinti fénye. Baromi jó, ez az innen sötét, de onnan, világos kontraszt.
Az elképesztő panorama előtt, felhőtlenül trécselő emberek dúruzsolása tölti be a helyet. Kilencven százalékuk nő. Nevetgélés és a porcelán csészék, valamint kések, villák éles csilingelése keveredik, az elhagyhatatlan lounge zenével.
Jön az öltönyös fiatal japán csávó.
Hozzá van szokva az eleganciához (nem mintha, én nem lennék), mozgása könnyed, hangja halk. Mondom neki – Kaphatnék-e egy kávét? Mire ő – Bárcsak adhatnék uram, de sajnos teltházunk van.
– Elnézést, hogyan? – kérdezem. – Minimum 30 percet kellene várakoznia – válaszolja bűnbánó arcot vágva.
Ránézek az órámra, kettőt mutat. – Ez most komoly?
Végig pásztázom még egyszer az asztalokat. Alsó hangon ül itt vagy száz ember és ki tudja hányan lehetnek a többi helyiségben. Állok tovább, mert nehezemre esik elhinni: a Sky Lounge egyszerűen tele van.
Tokióban, szombat délután két órakor, egy több, mint száz férőhelyes bárban – ahol tízenkét ezer forintért árulnak egy teát, némi édességgel – nincsen hely.
Atyaúristen hol tart a világ… Hány ilyen felhőkarcoló van szerinted Tokióban?
Ránézek illedelmes barátunkra – Jó a kilátás – mondom neki, amire csak bólint. – Akkor majd legközelebb – és indulok vissza, hogy újabb negyven emeletet repüljek, ezúttal lefelé.
Próbálom feldolgozni a láttotakat.
Kilépve a hotel ajtaján elmegyek az étterem mellett, ami rávett, hogy betévedjek ide. Megállok egy pillanatra. Mit nekem Sky Lounge, “megelégszek” ezzel itt, és elfelejtem a kilátást!
Visszamegyek.
Nyílik újból a lobbi ajtaja, fordulok az étterem bejáratához a földszinten, mire meglátom, hogy széken ülve sorakoznak a bejutásra váró vendégek.
– Na jó, ebből tényleg elég – és otthagytam az egész Keio Plaza Hotelt, elsiettem dolgomra.
Kép forrás: Keio Plaza Hotel
