Elhagyatott várkastély a hegytetőn


Mindig jól esik az embernek, ha kimozdulhat egy kicsit a mindennapok megszokott világából, és új helyekre látogathat. Ilyenkor tudunk feltöltődni igazán, erőt kapva a továbbiakhoz. Sajnos (vagy nem sajnos) Japánban élve, nekem sem csak a móka-kacagásról szólt az életem: alkalmazkodva a helyi munkamorálhoz, jómagam sem lubickoltam az idő tengerében. Mindemellett persze a kint töltött évek alatt, sikerült eljutnom megannyi lelket-szemet gyönyörködtető helyre, amelyeket még élek nem fogok elfelejteni.

Magyar szemmel nézve Japán tájai rendkívül változatosnak és vonzónak tud hatni (pláne egy debreceni gyereknek, aki a síkságon nőtt fel), amihez hozzáadódnak még a jellegzetes kulturális jegyek, építészeti stílus, eltérő klíma, növényzet, és akkor még a tisztaságról, rendről, kiépítettségről nem is beszéltünk. Utóbbiak terén, lehetne mit tanulni tőlük az biztos.

Fent a hegy tetején!

Hirosimába tartottunk autóval. Tél volt, rendkívül kellemes napsütéses idővel. Japán különleges klímájának köszönhetően ilyenkor is bővelkedik a napsütéses órák számában, és a legtöbb területén, nulla fok alá ritkán esik a hőmérséklet. Kellemesen tud egy ilyen télben csalódni a magyar ember, hiszen mi leginkább a szürke égbolthoz vagyunk hozzászokva, meg a farkasordító hideghez.

Úticélunk egyenesen a városba vezetett volna… ha a távolban nem keltette volna fel, valami szokatlan az érdeklődésünket! – Azt a mindenit! – talán ennyi jöhetett ki a számon, amikor megpillantottam. Tisztán emlékszem, ahogy a messzi távolban magasodó hegy legszélén, megláttam a kicsúcsosodó, eltéveszthetetlenül jellegzetes japán stílusú várat. Vékonynak és hegyesnek tűnt, úgy állt ott, mintha valami szamuráj filmből kölcsönözték volna. Lentről nézve úgy tűnt, a vár helyét annyira kicentizhették annak idején az építészek, hogy ha most egy kicsit is valaki arrébb tolná, nyomban lezuhanna a mélybe.

– Akármi is az, és akárhogy is lehet oda feljutni, ezt nem hagyjuk ki! – szóltam útitársam felé. Felvezettünk hát a kacskaringós hegyi úton, hogy nyomába eredjünk a titokzatos építménynek. Ahogy az Japánban ilyenkor megszokott, fent a hegy tetején is, makulátlan tisztaság, tökéletesen lebetonozott utak és parkolók fogadtak minket, tökéletesen kiépítve minden a turisták számára. Sehol egy eldobott szemét, sehol egy kátyú. Néhány aranyos házikó, kerti törpékkel a kertben árulkodott arról, hogy azért laknak is errefelé néhányan. Hiába nem szerepelt ez az útvonal az eredeti terveink között, – pár lépés megtétele után, amikor elénk tárult a festői kilátás – tudtuk, hogy a legjobb helyre keveredtünk. Vétek lett volna kihagyni.

A japán viszonylatban kicsinykének számító, mindössze 140,000 fős Onomichi városa rajzolódott ki előttünk, elmondhatatlanul pazar látképet nyújtva, kikötői hangulatával és a középen elnyúló japán tengerrel. Hajókat és gyárakat lehetett felfedezni innen fentről, mintha apró kis maketteket néztünk volna.
Onomicsiről – bár soha nem hallottam előtte – kiderült, hogy a rizs kereskedés egyik központjának számított a középkori Japánban, és gazdaságilag egészen sokáig felvette a versenyt, a szomszédos Hirosima várossal.
Kigyönyörködve magunkat a lábunk alatt elterülő tájban, útnak indultunk a turisták és kirándulók által népszerű útvonalon.
A java csak ezután következett.
Amikor ehhez hasonló hegyi utakon sétál az ember Japánban, akkor érti meg igazán, mennyire is tiszteletben tartja a természetet ez a nép, ősidők óta. Érezhetően a legnagyobb óvatossággal próbálja díszítgetni itt-ott a környezetet, nem okozva kárt az összhangban.
Szinte beleolvadnak a tájba – ez az ember érzése, amikor találkozik az utakon ügyesen elhelyezett istenségek és buddhák szobraival, a kövekbe vésett kandzsikkal, versekkel, szútrákkal. Úgy ülnek ott, ezek a kis remekművek, és úgy tekint ránk, a hatalmas sziklába vájt tengu rajz, mintha ősidőktől fogva itt lennének. Mintha együtt születtek volna a hegyekkel… Miután hozzászokik az ember a szentélyekkel tarkított utakhoz, el sem tudja nélkülük képzelni a japán természet világát.
Van valami szavakkal nehezen elmagyarázható, inkább csak a lélekhez szóló üzenet ezeken a szent helyeken. A japán ember abban hisz, hogy a hegyek, a sziklák, a fák, és az összes természeti elem, mind-mind magukban rejtik az istenségeket, vagy ahogy ők mondanák: a “kamiszamákat”. Ezért óvja és becsüli őket, nem tesz kárt benne. Többek között ezért nem rendez futóversenyt a hegyeken, és ezért elképzelhetetlen az, hogy valaki szemetet dobáljon szét a természetben.

A naplementében…

 

A nap kezdett lemenni, a várunk pedig végre feltűnni.
Közelébe érve kiderült, hogy karcsúságából és méretéből fakadóan, sokkal inkább egy őrtornyot testesíthetett meg annak idején, sem mint egy várkastélyt. Gondolom én. Merthogy, kiírás és információ hiányában, nem derült róla ki semmi. Ott állt elhagyatottan, a zárt kapuk mögött egy őrrel, akiből szintén hiányzott az élet, mert viaszból faragták a testét.
Elképedtem, hogyan lehet egy ennyire jó állapotban álló történelmi műemléket, így magára hagyni. Magyarországon sokszor néhány megmaradt romnak örülünk és próbáljuk elképzelni hogyan is nézhetett ki valójában, erre itt meg tessék, egy régi őrtorony áll ragyogó állapotban, szinte magára hagyatottan. Nehéz volt elhinni, de egy két profi fotóst – akik felmásztak a vele szemben álló épületre és onnan kattogtattak – és néhány helyi turistát leszámítva, alig akadt ember, aki erre járt volna. (Pedig Japánban általában mindig, mindenhol tumultus van). Nagy valószínűséggel a fő látványosság, a hegyi út és a szentélyek – elterelték az idelátogatókat.
Pedig nem tudják, mit hagytak ki.
A naplemente narancssárga fénysugaraiban fürdő őrtorony, a mögötte elterülő hatalmas, hegyek-város-tenger trió kilátással, valami elképesztő látványt nyújtott.
Ahogy a mondandóm elején is írtam, még élek nem felejtem el.
 
 

élni japánbanemlékekspiritualitásutazás