Éjfélkor Gionban

Szakadó eső volt. Éjszaka. Talán éjfél előtt járhattunk.

A taxi ablakából néztem a fényeket. A lámpások sárga fényét.

Úgy tűnt, mintha hangtalanul suhantunk volna a szűk, kis utcákban.

– Tipikus gioni hangulat – gondoltam magamban.

Vagy csak túl sokat ittam? Ez volt a legfinomabb bor, amit életemben ittam.

Azt mondta Massan, ettől nem leszek másnapos. Vajon tényleg? Méregdrága volt, arra emlékszem…

Lassan balra fordítom a fejem.

A sofőr egyenesen ül, némán, kezein elegáns fehér kesztyűk. Éjfélkor… Még ilyet?
Hangtalanul tekeredik a kormány.

Csak az eső kopácsol az ablakon. Meg a tetőn. Kipp. Kopp. Kipp-kopp.
– Aszoko migi ni haittekure – szól az utasítás hátulról. – Hai – szól a válasz halkan.

Ezek szerint mégis csak beszél?

Hátranézek, Massan is kifelé bámul az ablakon.

Fehér ingének felső gombja elegánsan kigombolva. Pedig a japánok mindig begombolják.

Feketére barnult bőre, kivillan. Fura, a legtöbb japán irtózik a barna bőrtől.

Őt nem érdekli. Más mint a többi. Neki valahogy, mindig, minden jól áll.

Milliárdos.

Lehet, hogy ezért? Nem tudom…

Van velünk még valaki a kocsiban.

Mögöttem ül.

Csak a kimonójának sustorgását hallom, amikor megmozdul.

Újból hátra nézek lassan, megint, hogy elkapjam egy pillanatra az arcát. Az arcot.

Sokszor láttam már, de soha nem elég.

Pedig mindig ugyanolyan.

Fehérre van festve. Az egész arca fehérre van festve.

– Ez őrület – hajtom hátra a fejemet. Egy gésa ül mögöttem.

Lehet túl sokat ittam?

Suhanunk éjfélkor Gionban.