Egy kép abból az időből, amikor először jártam Japánban. Pontosan tíz éve.
Akkoriban az az elgondolás, hogy visszatérjek ebbe az országba huzamosabb időre, ne adj Isten, kint éljek – egy légből kapott álomnak tűnt. Amikor pedig visszatértem Magyarországra, már nem csak légből kapottnak, hanem egyenesen nevetségesnek tűnt. – Én, ilyen fiatalon? Magyarként? Szakmai tudás nélkül? Ugyan már, mit akarok…
Kutakodtam tűzön-vízen keresztül, de embert nem találtam, aki csak egy kicsit is fel tudott volna világosítani a témában. Emlékszem néhány hozott tárgyon és fényképen kívül, semmi nem maradt számomra abból a különleges világból, ahol nemrég hónapokat töltöttem. – Milyen volt? – kérdezte mindenki, de hogyan is mondhattam volna el a kint látottakat. Otthonról nézve úgy tűnt a Japánban töltött idő, mintha meg sem történt volna. Mint amikor reggel felkelsz és pár másodpercig még az álom hatása alatt vagy. Kell egy kis idő, amíg felfogod mi történik.
Valahogy így éreztem akkoriban.
Aztán évekkel később, megannyi harc után, kint találtam magamat.
Talán egy könyvbe se férne bele, mennyi minden történt eközött az időszakban, de a lényeg hogy egy napon, ott ültem a Japán bevándorlási hivatalban, soromra várva. Igaz, egy éve éltem már ekkor a felkelő nap országában, de mivel diák voltam, ez nem jelentett garanciát semmire. Minden értelemben bizonytalanságban tartott. Az én igazi álmom, ami amellett szólt, hogy letelepedjek és munkát kapjak, úgy tűnt még váratott magára. Egészen addig a pillanatig…
– Soltesz-san – szólított nevemen az egyenruhás hivatalnok és a pulthoz hívatott. – Gratulálok a munkavízumához! – nyújtotta át a kis igazolványt, miközben meghajolt kissé, ahogy a japánok szokták. – Arigató gozájmasita – köszöntem meg, és viszonoztam a meghajlást. Visszatértem helyemre, leültem, és tüzetesebben elkezdtem vizsgálni mit is kaptam. Emlékszem hirtelen még a világ is elhalkult körülöttem, olyan tompa lett minden. Csak a saját arcképem és nevem tükröződött vissza, körös-körül teletűzdelve kandzsikkal. Szinte belebizseregtem, amikor rádöbbentem, hogy az évek óta kitűzött célomat, végül elértem. Az álomból valóság lett. Az egykoron nevetséges elképzelést, amelyhez semmilyen racionális táptalaj nem szolgált, egyszer csak ott tartottam a kezemben…
Nagyon erős tapasztalás volt ez számomra, amelyből sokat merítettem a későbbiekben is. Megtanított arra, hogy ha igazán hiszünk valamiben és hajlandók vagyunk érte megdolgozni, akkor el tudjuk érni. Kitűzött célunk, még ha eleinte légből kapottnak tűnik is, kitartó munkával, lépésről, lépésre közelebb hozható, míg nem egyszer csak valóság lesz belőle…
Remélem ez a rövidke kis bejegyzés Téged is csak megerősít választott utadban, és inspirációként szolgál számodra. Bármiért is dolgozol, kívánok hozzá kitartást és erőt.
Akinek pedig hasonló szándékok vannak a fejében, mint nekem egykoron, és Japánt tűzte ki célul magának, az bármikor fel tudja venni velem a kapcsolatot. A „konzultáció” alatt, minden részletet megtalál.
Ha én meg tudtam csinálni, és sok százezer másik külföldi is meg tudta csinálni, akkor Te is meg tudod! Az egyetlen egy kérdés, hogy mennyire akarod!
Vízum konzultáció:
https://soltesz-japan.com/konzultacio/
